StarGate Nemesis – Prológus és 1. Fejezet

These are the right people, in the right place…

„Alterans were the first evolution of humanity. But if there was a first, then it must have been something before…”

STARGATE NEMESIS

Prológus

USA – Florida állam – Broward megye – Andrea Penoyer nyomozó otthona >>>

A bejárati ajtó halk nyikorgás kíséretében csukódott be Andrea Penoyer háta mögött, aki felettébb boldog volt, hogy egy hosszú és fárasztó nap után végre- valahára otthon lehetett. Miután leemelte válláról hátizsákját, ellazultan dőlt neki egy pillanatra az ajtónak. Szerette munkáját, de volt egyvalami a világon melyet még a szolgálatnál is jobban kedvelt, és ahhoz a valamihez csak hivatásán kívül juthatott hozzá.

- Dominic?! – kiáltotta el magát a fiatal nő, miközben elindult befelé a lakásba. Útközben gondosan megigazgatta arany “Sheriff” felirattal ellátott fekete polóját, majd hasonló színű hátizsákját a cipősszekrény tetejére helyezte. Úgy vélte, hogy hamarosan két szabad kézre lesz szüksége, s sejtései beigazolódni látszottak, hiszen erősödő dobogás hallattszott, majd kisvártatva egy szaladó- fülig erő mosolyú fiúcska tűnt fel az előszobában.

- Mama! Mama! – ugrott vidáman édesanyja karjaiba, aki mosolyogva ölelte át egyetlen gyermekét, akit évek óta egyedül nevelt.

- Sziiaa! Mi volt ma a suliban? – tért rögtön a tárgyra egy- két puszit követően a csillogó kék szemű, elbűvölő mosolyú, szőkésbarna haját kontyban hordó anyuka.

- Szia! Semmi különös… – érkezett a szokasos kérdésre a rutinos válasz.

- És mi a helyzet azzal a helyesírás dolgozattal? Sofianak bezzeg elmesélted! – tette le fiát Andrea, utalva közben a pár perce távozott bébiszitterre, akivel még a ház előtt váltott néhány szót. Mindig sok munkája volt, de próbálta elkerülni, hogy Dominic eltávolodjon tőle. Tudni szeretett volna mindenről, és szerves része akart lenni gyereke életének.

- Ja, aaaz… B mínuszt kaptam rá… – sütötte le tekintetét Dominic hiszen tudta, hogy mamája a maximumot várja el tőle az élet minden területén. Andrea Penoyer leguggolt kisfiához, majd lágyan megszólalt.

- Semmi baj. Kicsit többet kell gyakorolnod, és legközelebb majd jobban fog sikerülni! Biztos vagyok benne – simította végig egyik kezével gyermeke selymes orcáját a nő, mire Dominic azon nyomban ismét jókedvre derült és elvigyorodott.

- Ma járt itt egy egyenruhás bácsi! – mesélte izgatottan, miközben kézen fogta édesanyját majd a nappali felé kezdte húzni.

- Miféle egyenruhás bácsi? Hova viszel? – kérdezte Andrea érdeklődve, miközben befelé haladtak.

- Egy kék egyenruhás bácsi. Repülős! Fekete dzsippel érkezett! Nagyon szuper volt! A ruhája tele volt kicsi színes kitűzőkkel, meg minden! Ezüst levél volt mindkét vállán! Azt mondta Sofianak, hogy neked hozott csomagot! – magyarázta a történteket lelkesen Dominic, mikor Andrea Penoyer megpillantotta nappalija asztalán a barna borítékot.

- Értem, kicsim. … Sofia nem is említette! – felelte kissé zavartan, enyhén összeráncolt szemöldökkel a nő, miközben megérkeztek az asztal mellé, mire Dominic elengedte mamája kezét, majd felkapta a borítékot.

- Ez az! Ezt hozta a bácsi!

- Add ide szépen anyunak! – nyúlt a csomag felé Andrea, s az nem sokkal később tenyerében landolt.

- Tessék.

- Köszönöm, Dom! Most menj szépen, és játsz egy kicsit! Anyu pedig megnézi mi ez, és aztán indulunk edzésre! – jelentette ki a nő, miközben az eléggé vaskos boríték bal felső sarkában található bélyegzőről leolvasta a feladó nevét. “Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztérium”.

- De én is szeretném tudni mi van benne! – nézett fel anyjára vágyakozó szemekkel fia.

- Majd elmesélem edzésre menet, ígérem! Most kérlek menj szépen játszani! – ismételte magát Andrea, miközben az járt a fejében, hogy mit akarhat tőle a Védelmi Minisztérium.

- Jól van… – kullogott el kissé elkámpicsorodva Dominic.

- Jó fiú! – szólt még utána kedvesen anyja, majd letelepedett a kanapéra és felbontotta a borítékot. Egy fekete tokba helyezett mindenféle jelzés nélküli DVD- t talált benne. Kezdte végképp nem érteni, hogy mi ez az egész. Idegesen pattant fel, majd a kanapéval szembeni lejátszóba helyezte a lemezt, és bekapcsolta a televíziót. Pár lépést követően visszahuppant az ülőalkalmatosságra, magához vette az asztalról a tavirányítót, majd izgatottan nyomta meg a “Play” gombot. Pár örökkévalóságnak tűnő másodpercet vett igénybe, még a diszk felpörgött, s a lézer olvasófej a megfelelő pozícióba állva aktiválódott. A képernyőn szürke háttér előtt egy Andrea számára kedves, sármos férfi képe jelent meg, kinek arca komoly volt, tekintete azonban szeretetet sugárzott. Az Amerikai Hadsereg ACU mintázatú BDU- ját viselte, többek között mellkasán a “H” betűre emlékeztető fekete színű századosi rendfokozati jelzéssel. Zubbonyának jobb oldalán, a mellkastájékon elhelyezett névfelvarrón a “Penoyer” szó volt olvasható. A férfi azonnal monológjába kezdett.

- Szia, Dee! Ha látod ezt a felvételt, az azt jelenti, hogy sikeresen átmentél a biztonsági procedúrák egész során, így az elnök engedélyezte, hogy megtekinthesd az üzenetem. Igen, az Amerikai Egyesült Államok elnökéről beszélek. Először is nyugi, minden rendben van. Másodszor ne aggódj, nem megyek vissza sem Iraqba, sem pedig Afghanistanba. A közeljövőben viszont nem tudsz majd elérni semmilyen módon, és nekem sem lesz sajnos lehetőségem rátok nézni egy ideig, akármennyire is szeretnélek látni téged és a kis Dominicet. Az igazat megvallva már nagyon régen el akartam neked mondani valamit – szegte le fejét a férfi egy szemvillanásnyira, majd ismét a kamerába nézve folytatta.

- Mikor az elmúlt pár évben távol voltam, hazudtam neked a hollétemmel kapcsolatban. Mindezt, bármennyire is nem volt ínyemre, három dolog miatt kellett tettem. Az első. Nemzetbiztonsági okok álltak- állnak fent, és nem mondhattam el az igazat. Második. Hogy titeket megvédjelek. Végül pedig a harmadik. A saját érdekemben. Remélem miután végignézted ezt, meg tudsz majd bocsájtani – vett egy mély levegőt a férfi, majd tovább beszélt.

- Az utóbbi közel négy esztendőben nem jártam sem Afghanistanban, sem Iraqban, sem pedig Fort Benningben. Jártam viszont más bolygókon… – merevedett ki a kép, mivel Andrea Penoyer elkerekedett szemekkel nyomta meg a “Pause” gombot távirányítóján. Pislogott párat, majd előrehajolt és tovább nézte a felvételt.

- … sőt, más galaxisokban is. Ez most igaz, akármilyen hihetetlennek is tűnik és hidd el tudom mit érzel, mivel anno mikor ez a tudomásomra jutott, én is olyasmi képet vághattam, mint most te magad. Történt cirka 2005 végén, hogy éppen eltávon voltam, mikor megkerestek a Légierőtől, majd meginvitáltak az egyik bázisukra ahol olyasmit mutattak, azután pedig olyan ajánlatot tettek amire képtelen voltam nemet mondani. Lényeg- a- lényeg, egy szigorúan titkos katonai projekt részese vagyok, melynek tagjai egy csillagkapunak nevezett, földönkívüliek által megalkotott ősi szerkezeten keresztül más bolygókra utaznak felderítésekre, kutatásokra, és egyéb küldetésekre. A fejedben most bizonyára egy kérdés fogalmazódik meg, amire a válasz, igen. Esetenként, ha a helyzet úgy kívánja akkor harcolni is. A projekt neve Stargate Program. Többet nem nagyon oszthatok meg veled e témában, de örülök hogy végre legalább ennyit megengedtek. Mondanom sem kell, hogy senkinek ne beszélj erről! … – nézett félre a férfi egy pillanatra, mintha valaki mondott volna neki valamit, majd folytatta.

- Tulajdonképpen azért kaptad meg most ezt az üzenetet, mert egy hirtelen jött, halaszthatatlan és nagyon fontos hosszabb távú küldetésre indulok. Vagyis indultam. Amikor a diszket kézhez kapod már nem leszek a Földön. Egy másik galaxisba megyek több ezer fényév távolságra innen, és Isten tudja mikor térek majd vissza. Két dologban azonban biztos vagyok! Hogy sietni fogok, és visszajövök hozzátok! Szeretnék még baseballozni a kedvenc unokaöcsémmel! – váltott kékre a kép, mert Andrea rátenyerelt a “Stop” opcióra. Ahogy térdein könyökölt, tenyereit amolyan imádkozó tartásba illesztette, majd összegörnyedve beléjük temette arcát. A nő ha akaratlanul is, de halkan szipogni kezdett. Nem sokkal később felemelte fejét, majd hátradőlt a kanapén. Szemei vörösek voltak, arcán félszáraz könny csillogott. Fogait egy pillanatra alsó ajkaba vájta, majd megnyomta a “Play- t”, mire a videó pontosan ott folytatódott, ahol korábban félbeszakadt.

- Nehogy sírj Andrea, és kérlek ne aggódj miattam! Minden rendben lesz! Vigyázzatok magatokra, és én is azt teszem! Nagyon szeretlek titeket. Légyszíves öleld meg a kis Dominicet helyettem! Remélem mielőbb viszontlátjuk egymást! Ezer puszi neked, Dee! Te vagy a legjobb húg, anyuka, nő, és bűnüldöző egyszemélyben! Erős vagy, bátor, és kemény! Hatalmas szívvel, és angyali pofival megáldva! Hogy a varázslatos mosolyodról már ne is beszéljek… Bármivel meg tudsz bírkózni. Ezt sose feledd! Puszillak! – puszilt jelképesen egyik tenyerébe a férfi, majd keze képzelt tartalmát a kamera felé fújta. Ezek után a kép elsötétedett, a lejátszás véget ért, és Andrea Penoyer arcát friss könnycseppek vették birtokukba, melyeket a benne kavargó, s intenzíven felszínre törő vegyes érzelmek szültek. Öröm, aggódás, csodálat, bánat, szeretet, és sokminden más alkotott furcsa egyveleget a fiatal nő lelkében.

- Igen, meg tudok… – suttogta halkan, remegő ajkakkal, majd kisvártatva ismét megnyomta a “Play” gombot, de ezúttal nem történt semmi. Újra próbálkozott, de maradt az a fránya sötét képernyő. Mintha a lemez üres lett volna. Csalódottan dobta a távkapcsolót maga mellé a kanapéra, mikor megcsörrent a mobilja, melyet szipogva kotort elő fekete gyakorlónadrágja zsebéből, majd felvette.

- Szia, Kislányom! – szólt bele egy kissé feldúlt, idősödő férfi hang.

- Apa?!? – vett erőt magán Andrea, mert nem akarta hogy édesapja meghallja hogy sír.

- Kaptam ma egy DVD- t a Védelmi Minisztériumtól. Mack üzent rajta – magyarázta izgatottan a férfi.

- En is kaptam… Apa! … Ne mondj róla semmit telefonon keresztül! Gyere át ma este. … Ha gondolod, és ráérsz – torzult el a nő arca, mert a zokogás határán állt, de próbálta visszatartani. Szabad kezével a kanapé szélébe markolt. Lábizmai megfeszültek. Mintha kapaszkodót keresett volna. Nem akarta, hogy saját érzelmei a hatalmukba kerítsék. Látása elhomályosult, ahogy szemei újfent megteltek könnyekkel.

- Persze- persze, tudom én hogy nem szabad. Pár óra múlva átugrom és beszélünk erről! Hihetetlen! Ugye nem sírsz, Kislányom? – váltott amolyan aggódó- gyanakvó hangnemre Penoyer nagypapa.

- … Nem, Apa. … Csak kicsit megfáztam. … Tudod a légkondi. … Várlak este! Puszi!

- Értem. De ha mégsem a légkondi lenne, akkor nyugodj meg szépen, Drágám! Nem lesz semmi baja, ügyes fiú volt mindigis! Puszillak! – halkult el a készülék, majd Andrea Penoyer maga mellé tette a kanapéra. Apját sosem tudta becsapni, sem pedig a bátyját, és utóbb már a fiát sem. Úgy vélte ez valami férfi vonás lehet a Penoyer családban. Mindkét kezével szemeit kezdte dörzsölni, aminek következtében azok meg vörösebbek, irritáltabbak lettek.

- Valami baj van, Mama? Miért sírsz? – jelent meg váratlanul Dominic az ajtóban.

- Gyere ide, Kicsim! – tárta szét karjait, erőt véve magán a nő, mire gyermeke odaszaladt hozzá.

- Nincs semmi baj. Sőt! Nagypapa átjön ma este! – húzta ölébe a fiát Andrea, majd szorosan átölelte, és egyik kezével lassan- gyengéden simogatni kezdte a fejét.

- Jajj, de jó! És Mack bácsi mikor jön el meglátogatni? Már olyan régen nem láttam!

- Tudod, hogy ő nagyon elfoglalt, ám. … Védi az országunkat … a gonosz emberektől! De megígérte nekem, hogy amint tud eljön hozzád, … és baseballozik veled… – ölelte át még jobban Dominicet anyja, így a gyermek nem láthatta könnyes szemeit. Mindeközben próbálta egyben- összefüggően elmondani amit akart, mely felettébb nehezére esett, hiszen még mindig érezte a zokogás ingerét ami egy hatalmas maró gombóccal párosult torkában. Minden erőfeszítése ellenére, hangja néha el- elcsuklott mondatai közben.

- Az nagyon jó lesz! Alig várom már! – lelkendezett a kisfiú.

- Igen. … Én is. … Amint tud jön…

1. Fejezet

Kis lépés ez egy embernek…

[Small step for man...]

Milky Way- galaxis – Hiperűr – USS George Hammond – Eligazító helység >>>

- Alezredes – lépett be a hatodik Daedalus osztályú csatacirkáló tárgyalótermébe egy harminc év körüli, 188 centiméter magas, kékszemű, rövid sötéthajú, szürke, jelzés nélküli BDU- s férfi, majd üdvözölte a már bent üldögélő felettesét, aki pontosan ugyanolyan ruhát viselt.

- Üdv, Mack! Na hogy tetszik a bárka? Olyan új- szaga van, nem? – köszönt vissza jókedélyűen a főtiszt, majd amolyan komolytalan hangnemben feltett pár kérdést az érkezőnek. Penoyer mindezalatt helyet foglalt az egyik üres székben, majd kényelmesen elhelyezkedett és válaszolt.

- Csillog- villog! Mintha most bontották volna ki a habszivacsból. Kissé még steril, pedig már fut pár hónapja – vigyorogott a katona, mikor az ajtóban megjelent a hajó parancsnoka, aki nem más volt mint a legendás SG- 1 extagja, Atlantis volt vezetője Samantha Carter ezredes. Oliv kezeslábast viselt, ruhájának bal vállán a Tau’ri, még jobb vállán az SGC címerével díszítve. Az overál mellkasrészének bal oldalán a névlap, még az ellenkező oldalon a hajót ábrázoló felvarró volt megtalálható. A nő, a hóna alatt egy tábla PC- t cipelt.

- Uraim! Mielőtt esetleg valamiféle rosszízű tréfálkozásba kezdenének, sose feledjék hogy ez a hajó kinek az emlékére, és tiszteletére kapta a nevét! – szólalt meg enyhén bosszúsan, komor hanglejtéssel.

- Igenis, Asszonyom! Elnézését kérem – pattant fel székéből Mack Penoyer százados Carter érkezésének tiszteletére.

- Ezredes. Nem állt szándékunkban semmiféle rosszízű tréfálkozásba kezdeni. Ön is tudja, hogy nem úgy értettük! Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ki volt George Hammond – állt fel az asztaltól a századossal egy időben Randy Rainaldo alezredes is, majd bajtársa után ő maga is lerótta bocsánatkérés féleségét a hajo parancsnokának, aki ezalatt az asztalfőhöz sétált.

- Felejtsük el. Üljenek le, Uraim! – mondta, miközben komputerét maga elé helyezte. Az asztal javarészt kopár volt, de azért néhány dolog helyet kapott rideg- fémborítású lapjának felszínén. Középtájt pár ásványvizes palack, és néhány pohár volt fellelhető egy fényes tálcára helyezve. A tálcát kétoldalról kicsi zászlók fogták közre. Az egyiken az SGC címere, még a másikon a hajó emblémája díszelgett. Carter mögött pedig egy oriásmonitor volt a falra rögzítve, melynek képernyőjén a hajó három- dimenziós ikonja forgott. A helység egyik falába épített közepes méretű ablakokon keresztül jól lehetett látni a hiperűr színpompás panorámáját. A két férfi az utasításnak megfelelően cselekedett. Rainaldo Carter balján foglalt helyet háttal az ablakoknak, még Penoyer a nő jobbján ült le. Tekintetüket a parancsnokra szegezték, aki egy amolyan gőzkieresztő sóhajt követően beszélni kezdett.

- Nem tudom hogy tudják- e, de O’Neill altábornagy jelentős szerepet játszott abban, hogy önöket választották ki erre a magas prioritású misszió vezetésére. Az ehhez hasonló feladatokhoz, ugyanis általában nem elég, ha valaki szimplán nagyon jó katona, vagy kitűnő tudós. Azokkal dugig vagyunk. Jelen helyzetben átlagon felüli emberek kellenek, olyanok akikben van valami plusz. Akikben van fantázia. Volt szerencsém jelen lenni, mikor pár nappal ezelőtt Landry vezérőrnagy O’Neill altábornagynak szegezte a következő kérdést. „Jack, biztos vagy benne, hogy rájuk akarod bízni ezt a küldetést?” – tartott egy pillanatnyi szünetet a nő, majd kisvártatva folytatta.

- Tudják, hogy O’Neill altábornagy mit felelt? – vetett egy- egy pillantást a jelenlévőkre, akik válaszképpen megrázták a fejüket.

- „Két mindenre elszánt gazfickó! Ők kellenek nekünk!” – idézte jóbarátja szavait Carter, mire Randy és Mack furcsa arckifejezéssel összenéztek, majd egyszerre az ezredes felé fordították fejüket.

- Van benne valami – bukott ki Rainaldoból, s a férfi apró mozdulatokkal bólintott is párat beszéd közben.

- Még soha nem kaptam ilyen sértő dícséretet… – jegyezte meg a százados, de még be sem fejezte mondatát mikor már kiült a mosoly az arcára, mely pillanatok alatt a többiekre is átragadt.

- Ezzel csak azt akarom mondani, hogy számítok önökre. Számítunk önökre! Sok sikert, és legyenek óvatosak! – zárta beszédét az ezredes.

- Ne aggódjon, Asszonyom! Lemegyünk arra a holdra, és töviről- hegyire átfésüljük az egész kócerájt. Ha valóban van ott valami ami hasznos lehet, akkor mi megtaláljuk – szögezte le Rainaldo magabiztosan.

- Nem lesz semmi probléma. Vagy ha mégis, akkor megoldjuk. Az improvizáció mindigis az erősségeink közé tartozott. Ezredes – egészítette ki felettesét Penoyer.

- Örömmel hallom, Uraim. Húsz perc múlva átszállnak a Valkyrie- re. Az egyes hangárban lesz a gyülekező – magyarázta Atlantis volt vezetője.

- Szóval amolyan urak módjára áttranszportálunk? – szólalt meg az alezredes, csak hogy tisztázza a részleteket.

- Mint a Kirk kapitány szokott! – tette hozzá Penoyer halál komoly arckifejezéssel, mire Carter elmosolyodott egy másodpercre, majd válaszolt.

- Pontosan. A felszerelésüket már összekészítettük. Minden megvan amit kértek. Nemsokára elérjük a találkozási koordinátákat. Alezredes! Százados! A feladat adott. Sok szerencsét, Uraim – mondta, mire a két férfi felállt majd a parancsnok távozott.

- Ezredes – biccentett a nő felé búcsúzásképpen Rainaldo.

- Asszonyom – köszönt el Mack.

Mikor kettesben maradtak Randy megkerülte az asztalt, és Penoyerrel együtt indult a kijárat felé.

- Hogy ez mekkora egy idióta! Nem szimpi. Van benne valami ami ingerel – jelentette ki az alezredes enyhén frusztráltan.

- Az ilyenek kapnak hajót. Hogy ne legyenek a Földön szem előtt, és láb alatt – felelte Penoyer teljes egyetértésben.

- Aha. Csupa barom. Volt szerencsém egy- kettőhöz. Caldwell, na meg az az Ellis! Kopasz- kommandó. Pfff… Az egyiknek egyfolytában a vállapján pihenő sasokon jár az esze, a másiknak meg csak az atomon. Asszem Emerson ezredes volt az egyetlen normális pofa.

- A jó öreg Paul Emerson. Mindig a normális pofák vesznek oda… – jegyezte meg Mack, miközben a fejét csóválta.

- Akkor mi, mégis mi a jó fenét keresünk még az élők soraiban? – kontrázott egy költői kérdéssel Randy.

- Óóó, hááát… Mi vagyunk a kivétel, akik erősítik a szabályt! – felelte magabiztosan némi töprengést követően a százados, majd az ajtóban megtorpanva folytatta.

- Alezredes!

- Mondjad Mack! – állt meg Rainaldo is.

- Asszem tudom, miért ellenszenves neked Carter. Meg nekem is. Meg úgy … nagyjából mindenkinek.

- Na, miért?! Talán mert ő is a nagy, és mindenható SG-1 tagja volt? Ha valami veszély fenyegeti a Földet, vagy az érdekeinket akkor mindig őket küldik! Mintha mindenki más tehetetlen barom lenne! Nonszensz! Ez nem a Ghostbusters! Who you gonna call… Dial SG- 1! – kérdezte a férfi érdeklődve, majd kissé indulatosan fejtette ki álláspontját.

- Neem! Nem hinném. Hanem, mert okosabb mindkettőnknél? – kérdezett vissza bizonytalanul Penoyer, mire felettese kissé összeráncolta szemöldökét, arca pedig elkomorodott egy pillanatra. Elgondolkodott.

- Mármint ha összeadjuk kettőnk IQ- ját, meg tudását … meg mindent. Úgy gondoltam – egészítette ki magát Mack, mire Randy arcára mégfurcsább grimasz ült ki.

- Hmmm… Lehet igazad van, hogy a fene enné meg! Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy már sokan átestek hasonló beszélgetésen a Carterrel való találkozásuk után. Amúgy meg nem is értem hogy- hogy nem Mitchellékre bízták ezt a fontos küldetést. Kész csoda! Talán eltávon lennének, vagy mi?! Vagy rajongói találkozóra mentek? … Ez az IQ- tudás dolog pedig szerintem csak attól függ honnan nezzük – nyugtatta magát az alezredes.

- Yepp! Van benne valami. Példának okáért John Sheppardnek sincs PhD- je! Meg Mitchellnek se. Mégis van Medal of Honorja, hogy szakadna rá az ég! Nekem is kell egy olyan! … Végülis az ellenség nem quantumfizikából fog minket vizsgáztatni!

- Pontosan! De ha mégis, hát arra tartjuk a tudósokat! – kerülte ki a századost Rainaldo, majd kilépett a folyosóra.

- Meg, hogy legyen kit szivatni, ha éppen nincs valami zöldfülű a közelben… – indult utána vigyorogva Penoyer.

- He! Nekem is kell Medal of Honor, a jó életbe! Mert megérdemlem, mint a csajok a Loreal- t – szögezte le ellentmondást nem tűrően Randy.

- Te, amúgy minek fújta fel ezt a Hammondos dolgot? – értetlenkedett Mack.

- Passzolok. … Lehet nemrég megjött neki…

Milky Way- galaxis – Szigorúan titkos koordináták – USS George Hammond – Parancsnoki híd >>>

A USS George Hammond békésen várakozott a csillagok végtelen tengerében. Hídján lázas készülődés folyt. Személyzete gondosan, és szorgosan tette dolgát. Samantha Carter ezredes gondolataiba temetkezve, a kapitányi székből fürkészte a hajó orra előtti űrt, mindaddig még az egyik fiatal tisztje meg nem szólította.

- Asszonyom?!

- Igen, Hadnagy?

- Ön látta már valaha a Valkyrie- t? Tud róla valamit?

- Nem. Még nem volt szerencsém. Állítólag lassan egy éve van szolgálatban. Érdekes! … Úgy tudom főként a Homeworld Command számára végez feladatokat – felelte halkan az ezredes, miközben tovább bámulta a környező térséget.

- Probáltam utána nézni, mikor megtudtam hogy találkozunk vele, de nem találtam semmit. Mármint azon kívül, hogy létezik.

- Legjobb tudomásom szerint minden információ ami a Valkyrie- vel kapcsolatos, az titkosított. Még az SGC- n is csupán a legmagasabb prioritással rendelkező tisztek, és tudósok némelyike képes csak hozzáférni. O’Neill altábornagy sem volt valami közlékeny ezzel a hajóval kapcsolatban. Még a megszokottnál is szűkszavúbban tartotta az eligazítás ezen részét. Gyakorlatilag én sem tudok róla semmit, csak hogy egy csapat találta a Pegasusban valamikor 2008- ban. Plusz, hogy Aurora osztályú alteran csatacirkáló, és egy tengerészgyalogos a kapitánya. A neve… – fejtette ki bővebben Carter, ám egy embere félbeszakította.

- Asszonyom! Hajó érkezik! Ős csatacirkáló.

- A Valkyrie – jelentette ki székéből felpattanva izgatottan Carter, mikor meglátta a csodálatos űrjárművet kilépni a hiperűrből a Hammond orrától balra.

- Hívnak minket. Audio – szólalt meg ismét a hajó érkezését jelző technikus.

- Nyissa a csatornát! – parancsolta az ezredes, majd nem sokkal később egy hűvös, búgó női hang vette fel a kapcsolatot a Hammond kapitányával.

- Carter ezredes! Carmen Boavista ezredes vagyok, a Valkyrie parancsnoka. Küldheti az utasokat.

- Részemről a szerencse, Ezredes! Azonnal érkeznek – felelte visszaülve székébe Carter egy gombnyomás segítségével, majd sietve füleséhez emelte kezét.

- Rainaldo alezredes! Itt Carter. Készen állnak az átsugárzásra? Vétel.

- Carter ezredes, itt Rainaldo. Küldheti a sugarat, Asszonyom! Viszlát, és kösz a fuvart. Vétel, és vége – érkezett azonnal a határozott válasz, mire Carter bólintott a mellette helyet foglaló tisztnek, aki fülesébe szólt.

- Itt a híd. Transzportot megkezdeni! Ismétlem. Transzportot megkezdeni!

Mindezalatt Carter megint lenyomta személyi konzolján az egyik gombot, hogy újfent beszélhessen a Valkyrie- vel.

- Transzportálás folyamatban, Boavista ezredes. Kérem jelezzen vissza, hogy minden rendben zajlott- e!

- Egytől- egyig szerencsésen megérkeztek. Minden jót, Carter ezredes – nyugtázta pár másodperc csendet követően a Valkyrie kapitánya, majd bontani készült a csatornát, ám Samantha Carter még ki kívánta elégíteni végtelen kíváncsiságát, hamár ilyen ritka esélye adódott rá.

- Boavista ezredes! Még egy szóra, ha megengedi. Lenne pár kérdésem…

- Carter ezredes! Én csupán Jack O’Neill altábornagy kérdéseire vagyok köteles felelni. Másrészt nem érek rá önnel bájcsevegni, és úgy tudom hogy magának is van éppen elég dolga! Hiszen nekem pontosan azért kellett fontos feladataimat félbeszakítva napokat utaznom, és idejönnöm, hogy a Hammond az Icarus bázisra fuvarozhasson pár átkozott turistát! – torkolta le Boavista faragatlanul az ex SG-1 tagot.

- Már elnézését kérem Ezredes, de…

- Viszlát, Carter! Ne engedje fotózni a turistákat! – szakította ismét félbe a Hammond parancsnokát a nő, majd blokkolta a csatornát, és pár pillanat múlva a Valkyrie ablakot nyitva belépett a hiperűrbe. Samantha Carter pedig kissé paprikásan, és csalódottan dőlt hátra székében, mely abban a percben eléggé kényelmetlennek tűnt számára.

- Kizártak minket, majd azonnal távoztak Asszonyom – jelentette a technikus.

- Irány a Föld! Teljes sebesség! – nyögött ki végül nagy nehezen egy utasítást Carter.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Fogda >>>

Rövid sötétbarna hajú, 190 centiméter körüli, húszas évei végét taposó atlantisi egyenruhát viselő férfi ácsorgott a Valkyrie elkülönítő helységében. Jellegzetes szürke- fekete dzsekijének jobb vállán Atlantis pegasussal ékesített címere, még a balon az Egyesült Királyság kék- piros- fehér színű „Union Jack” zászlaja díszelgett. Tőle pár méterre nagyon fontos személy élvezte egy rácsokkal elszeparált, erőtérrel megerősített cella vendégszeretetét. Hosszúszoknyában végződő, ezüstszínben pompázó csatokkal díszített ujjatlan fekete ruhát, és valami sötét csizmaszerűséget viselt. Bőrének fehéres- sárgás árnyalata, melyen sötétkék hajszálerek ütöttek át, élénken csillant meg a fogda lámpáinak fényében. Hosszú tűzpiros haja rendezett tincsekben csüngött alá egészen a dereka aljáig. Visszataszító csontos pofájának bal oldalát vörös, idegen jeleket ábrázoló tetoválások borították, melyek nyakán folytatódtak, majd tovább kúsztak lefelé testén, egészen addig még el nem tűntek földöntúli maskarája alatt. Sötetsárga macskaszemei, s halványlila- rózsaszín furcsa egyvelegében játszó ajkai alkottak abszurd kontrasztot fizimiskáján. Karjai szívószervvel ellátott tenyerekben, azok pedig karmokkal felvértezett hosszú, vékony ujjakban végződtek. A férfi egy pillanatra sem vette le szemét a kiralynőről. Kezei megfeszültek testéhez szorított 870 MCS típusú sörétes puskájan. Jobb lábán combtokban egy wraith kábítópisztoly pihent. A lidérc hegyes fehér fogai fenyegetően villantak fel, mikor kihívóan a katonára vicsorgott.

- Szép példány! Ssszívesen táplálkoznék belőled… – sziszegte hátborzongató rideg- rekedtes hangján.

- Higgye el, eléggé rágós vagyok. Biztosan a torkán akadnék – felelte a férfi higgadtan, miközben pár másodpercre egyenesen a királynő szemeibe nézett. Szavait csupán jelképesen értette hiszen pontosan tudta, hogy a wraith mit is ért „táplálkozás” címszó alatt.

- Nem akarsz egy kicsit közelebb jönni? Nem akarsz jobban szemügyre venni? Közelebbről? Tudom, hogy hajt a kíváncsiság! Láttad már a fajtámat valaha ily csekély távolságból? Gyere. Gyere! Gyere!!! – szugerálta a lantisz- it vágyakozva a királynő, s mindvégig mélyen a férfi kék szemeibe meredt, aki immár nem tudta elkerülni a közvetlen, huzamosabb ideig tartó szemkontaktust. A katona hamarosan kissé bizonytalanul tett egy lépést a cella felé. Majd mégegyet, és mégegyet.

- Jóóól van. Gyereee szépen! – folytatta a wraith, s a lantiszi egyre csak közeledett. Mintha már nem is lett volna tudatánál. Egyfajta hipnotizált állapotba került. Tekintete olyan üressé, és üvegessé változott. Szemei a semmibe meredtek.

- Jól van! Most deaktiváld az erőteret, és nyisd ki az ajtót! – suttogta a teremtmény alantas, túlvilági hangon, mire a férfi oldalra lépett, s a falon lévő konzol felé emelte jobbkezét. Pár pillanat sem telt bele, és az erőtér megszűnt, majd a cella rácsos ajtaja feltárult. A brit lassan leeresztette kezét, majd mereven a királynőt bámulta.

- Igazán hálás vagyok neked… – lépett ki cellájából az életszívó, majd máris a lantiszi előtt termett. Ocsmány balkezének kinyújtott karmos mutatóujjával gyengéden simította végig az ember arcának jobboldalát. Ezután egészen közel hajolt a férfihez, majd fújtatva szagolt bele nyakának bal felébe. Mindeközben balkeze sebesen siklott lefelé, majd rámarkolt a wraith kábítópisztolyra. Ahogy a királynő hátralépett a még mindig egyfajta transzban lévő katonától, úgy húzta ki annak combtokjából a fegyvert, melyet hamarosan már magáénak is tudhatott. Ezzel egyidőben jobbkezét felemelve a lantiszi mellkasa felé nyúlt, majd egy finom- lassú mozdulattal húzta le a taktikai mellény zippzárját. Amint ezzel végzett, egyetlen erőteljes rántással feltépte a férfi dzsekijét, majd a pólója következett melynek nyakrészébe markolt, és egyszerűen leszaggatta viselőjéről. Démoni szemei felcsillantak, mikor feltárult előtte a tau’ri meztelen mellkasának wraith- vágygerjesztő látványa. Folytatva morbid étkezés előtti ceremóniáját, a katona dögcéduláinak lánca alá nyúlt, majd annak mentén ujjait lefelé kezdte húzni, egészen a kis fém kör alakú lapocskákig. Közben ördögi tekintetét ismét a férfire emelte, majd szóra nyitotta száját. Annyira elvette eszét az éhség, hogy észre sem vette, amint a fogda ajtaja feltárult.

- Érdekes ékszer! Jól fog mutatni rajta… – szakadt félbe mondata, mivel oldalába egy energialövedék csapódott, melynek következtében eszméletét vesztve rongybabaként zuhant a padlóra.

- Hadnagy! – kiáltotta Mack Penoyer, miközben leeresztette kinyújtott jobbkezét, melyben éppen akkor ugrott vissza alapállásba a Zat. Combtokjába csúsztatta a fegyvert, majd a brit felé iramodott. Mögötte két MARPAT BDU- s tengerészgyalogos lépett be a helységbe. Penoyer, a lantiszihoz érve megfogta annak vállat, majd maga felé fordítva a férfit, másik kezével enyhén megpofozgatta.

- Summers! Térjen magához! Hall engem? – csettintgetett párat a katona szemei előtt a százados, mire a hadnagy egyszer csak pislogni kezdett, majd megszédült de Penoyer támogatásának köszönhetően nem esett el. Kótyagosan rázta meg a fejét, majd egyik kezével zavartan simította végig verejtéktől gyöngyöző homlokát.

- Miii… Mi történt? – kérdezte félig- meddig feleszmélve.

- Majdnem wraith fejadag lett magából – felelte kissé ledöbbent ábrázattal a százados, miközben a két Marine felnyalábolta a földről a királynőt, majd visszahelyezték az őt megillető helyre, a cellába és bezárták. Hamarosan az erőtér is aktiválásra került.

- A francba… – káromkodott Summers bosszúsan, mikor lenézett szétmarcangolt ruházatára.

- Hát kb. – értett egyet Penoyer, majd folytatta.

- Azt tudtam, hogy egyes királynőknek felettébb erős telepatikus vagy tudomisén miféle adottságaik vannak, de sosem gondoltam volna hogy ennyire is képesek szugerálni valakit… – csóvalta a fejét hitetlenkedve Mack.

- Mi is tudtuk. Be volt nyugtatózva – magyarázta a hadnagy.

- Hát ha nincs ott az a kicsike, akkor maga már nagypapa lenne! – nézett bele az egyik sarokba felhelyezett kamerába Penoyer, majd integetett is párat. Summers is odapillantott egy másodpercre, és bal kezánek kinyújtott hüvelykujjával jelezte, hogy jól van, és köszöni.

- Amúgy kinek lettem adósa? – kérdezte megmentőjére nézve a brit, mivel annak szürke gyakorlóján semmiféle jelzést nem látott.

- Mack Penoyer százados. Nemrég érkeztem a Hammondról. Hozzám lesz beosztva – mutatkozott be a férfi, mire a lantiszi szemei tágra nyíltak a felismeréstől, majd kihúzta magát és jobbkezét azonnal tisztelgésre emelte.

- Százados! Igen, említették nekem, hogy új feljebbvalóm lesz, de nem mentek bele a részletekbe. Buck Summers hadnagy. Szolgálatra jelentkezem, Uram!

- Pihenj! Ennek felettébb örülök, Hadnagyom – viszonozta a szalutációt Penoyer, majd folytatta.

- Tudja nem mutatna jól a személyi aktámban, ha ezen a halálfontos küldetésen, már egyből az elején elvesztettem volna egy embert.

- Igen, Uram. Az engem sem tett volna boldoggá… – jegyezte meg Summers némileg felszabadultan.

- Most menjen, és szedje rendbe magát! Ha a logisztikusok nem csesztek el semmit, akkor az enyémhez hasonló BDU várja a kabinjában. Fél óra múlva találkozzunk a vájunál, és „belemegyünk a részletekbe”! Feltéve ha megtalálom a konyhát ebben az útvesztőben – fejezte be mondandóját Penoyer, majd kifelé indult.

- Értettem! – zárta ismét össze bokáit egy pillanatra a hadnagy.

- Maguk meg legyenek résen, miközben őrzik ezt a szart! Az ember esze megáll! Átkozott intergalaktikus vampír! Hipnotizál, hogy baszná meg! Jó, hogy nem varázsol… – vetette még oda a bőrnyakúaknak a százados, majd némi zsörtölődés közepette távozott.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – A kapitány kabinja >>>

- Igazán hálás vagyok a segítségéért Boavista ezredes. Mind a saját, mind pedig a népem nevében.

- Nekem felesleges hálálkodnia. Amúgy nincs mit. … Mielőtt elhagyjuk a Milky Way térségét kitesszük magát a megbeszélt helyen – felelte asztala mögül, székében ücsörögve a vállig érő sötétbarna hajú, fekete overált viselő tiszt, miközben egy fémes borítású a „Homeworld Command” logójával díszített fekete fogantyús bögreszerűségből kávéját kortyolgatta. Uniformisának bal vállát a Valkyrie címere, még jobbját a Homeworld Command felvarrója színesítette. Mellkasának bal oldalán hímzett, fehér betűkből álló „U.S. Marines” felirat, jobb felén pedig a névcsík volt olvasható. Vállapjait oldalanként egy- egy fehér hímzett sas tarkította. A hajóparancsnokkal szemben egy elegans fekete ruhát viselő, barna szemű, érzéki ajkakkal megáldott meglehetősen szemrevaló nő foglalt helyet. Hosszú szőkésbarna haja elől középen kettéválasztva adott kecses kontúrt finom arcának, még feje tetején pár vad tincse lófarokba összefogva csüngött alá. Fülei mögül pedig vékony fonott copfok omlottak nyakába. Homlokán fekete jelet viselt, mely hányadtatott sorsú múltjáról tanúskodott. Ami azonban ennél is fontosabb volt, hogy ez az ikon, és több hozzá hasonló, immár nem keserű emlékeket és szenvedést, hanem harcot, becsületet, szabadságot, függetlenséget, és reményt jelentett mindazoknak akik viselték. Egy álmot testesített meg, melyen többen osztoztak, és közös erővel valóra váltották.

- Akkor azt hiszem, jobb lesz készülődnöm. Köszonök mindent – állt fel az ex jaffa főpapnő, majd a félszemű főtiszt asztala elé lépett, és annak lapja felett kinyújtotta jobbkezét a Homeworldos felé. Carmen Boavista ugyanis még a Földön az Iraqi- háborúban vesztette el jobb szemét, melyet azóta fekete védőlap takart el a külvilág elől. A tengerészgyalogos egy komótos mozdulatsorral kelt ki kényelmes karosszékéből, majd merven és röviden fogadta a kézfogást.

- Ég önnel – erőltetett arcára egy apró hivatali mosolyt, mely pillanatokon belül el is illant.

- Minden jót kívánok! – mondta a nő, majd sarkon fordult és a kijárat felé indult. Fekete, finom anyagú köpenyege lágyan siklott utána a mozdulat következtében felkavart levegő áramlatainak hátan. Amint az ajtóhoz ért, az éppen kitárult előtte. Rainaldo alezredessel találta magát szembe.

- Hello! – csillantak fel a férfi szemei, miközben diszkréten tetőtől- talpig végigmérte a nőt.

- Üdvözöllek – felelte csendesen a majdani Hak’ tyl vezetője, miközben tekintetük összetalálkozott.

- Ha megbocsájt, Uram akkor szeretnék távozni – közölte barátságosan a hölgy.

- Oh… Elnézést – állt félre némi habozást követően az útbol a katona, de azért pár lopott pillantást vetett a folyosón távolodó nőre, majd még mindig az ajtóban ácsorogva, kissé feleszmélve az ezredes felé fordította fejét, kihúzta magát és megszólalt.

- Boavista ezredes! Randal Rainaldo alezredes vagyok. Kérek engedélyt belépni!

- Ha kibámészkodta magát, akkor törölje le a nyálat a szájáról, majd fáradjon be és foglaljon helyet – maradt továbbra is állva asztala mögött a Valkyrie parancsnoka. Testhelyzetén kívül többek között elragadó modorát is megőrizte.

A középkorú, 180 centiméter magas, rövid szőkésbarna hajú, sötétkék szemű férfi egy apró kínos mosollyal az arcán a helységbe lépett, és pár lépést követően megállt a nővel szemben, majd lazán de szabályosan szalutálásra emelte jobb kezét.

- Jelentkezem, Asszonyom! – mondta közben, és amint Boavista viszonozta a gesztust, leeresztette kezét majd a közeli székben kényelembe helyezte magát.

- Alezredes! Carmen Boavista ezredes vagyok. Üdvözlöm a Valkyrien – köszöntötte hivatalosan is az újonan érkezőt a Homeworldos, majd még a férfi előtt nem sokkal ő maga is leült, és visszatért kávéjához. Az első korty közben némán, s kérdő tekintettel a bögréjére mutatott.

- Nem, köszönöm – utasította vissza pár szóval, és egy apró kézmozdulattal az ajánlatot Randy.

- Ismerik talán egymást? – nyelte le a zamatos nedűt a nő, majd rögtön egy kis személyes faggatózással nyitott.

- Nem. Most látom először, de remélem nem utoljára. Csak nem… – kúszott huncut vigyor az alezredes szájának sarkába beszéd közben, ám utolsó mondatát az ezredes félbeszakította.

- Nem megy magukkal – rombolta szét a férfi illuzióit miközben bögréjét az asztalara helyezte, majd előrehajolt székében. Felnyitotta előtte heverő Dell laptopjának fedelét, és pötyögtetni kezdett annak klaviaturáján.

- Igazán, kár. Biztos hasznát vettük volna egy tapasztalt harcosnak. A Hak’ tyl volt vezetője, hmmm… Olvastam a témárol egy- két jelentést. Előben meg „előnyösebben” néz ki, mint a képeken. Mit keres itt egyátalán? Csak nem valami gebasz van a Free Jaffa Nation háza táján? – magyarázta mesterkélten Rainaldo, majd kíváncsiskodni kezdett, ami Boavista holdudvarában nem számított éppen jó tulajdonságnak.

- Nos, Alezredes mint azt már a barátjának Carternek elmondtam, … és tudja rühellem ismételni magam, … én csakis O’Neill altábornagy kérdéseire felelek. Az, hogy Ishta mi célból tartozkodik a hajómon, bizalmas információ. Nem tartozik sem magára, sem másra az emberei közül –  közölte szúrós tekintettel átpillantva monitorja felett, száraz, kioktató, és unott hangnemben a parancsnok, majd folytatta a vizsgálódást.

- Nekem ugyan nem barátom. Az egyetlen ami közös bennünk, hogy ő is amerikai… – vetette oda félvállról, kisse pökhendi stílusban a férfi, minek következtében Boavista olyasmit tett, mellyel még saját magát is meglepte. Elmosolyodott egy másodpercre, majd határozott mozdulattal hajtotta le laptopja fedelét, és megszólalt.

- Látom ami a szívén az a száján, Alezredes. Ez tetszik – jegyezte meg elégedetten, majd nagyonis hivatalos vízekre evezve tovább szőtte a társalgás fonalát.

- Komolyra fordítva a szót, az elmúlt pár napban volt időm és lehetőségem részletesen áttanulmányozni a jelentéseket melyek kapcsolatban állnak, mondhatni előzményei az önre bízott expedició feladatainak. Mi sem bizonyítja jobban- e küldetés fontosságát, mint maga Jonathan O’Neill személyes közbenjárása az ügyben. A Homeworld Command- ot meglehetősen aggasztja a téma. Semmiképpen sem ok nélkül! A Földnek semmi szüksége egy újabb ellenségre! Eddig szerencsénk volt, de Fortuna előbb- utóbb elpártol tőlünk, és akkor én nagyon nem szeretnék jelen lenni! Azt is nehezemre esik felfogni, hogy eddig hogy bírtunk lépést tartani. Egyszerűen az esélytelenek nyugalmával indultunk, és az utolsó utáni pillanatokban valahogy mindig ász került a kezünkbe – fejtette ki tőle eddig nem látott szenvedéllyel álláspontját Carmen Boavista.

- Tökéletesen értem mire gondol, Asszonyom. Legutóbb az a szuperkaptár végleg kispadra küldött minket. A pentagoni fejesek, és a fehérhaziak lehet nem akarják beismerni, de ha most egy idegen, pár méretesebb hajóból álló támadóflotta megjelenne a Föld körül, akkor bizony nem nagyon szagolnánk hozzájuk – értett egyet Rainaldo.

- Pontosan. Nincs elég hajónk, nincs elég emberünk, nincs elég anyagi fedezetünk se kapacitásunk, és erős szövetségesekben sem dúskálunk éppen. Hogy az 51- es körzetben elvesztett ős székrol ne is beszéljünk. Az is valakinek a csodálatosan, és érzéssel kivitelezett mesteri baklövése volt – tette hozzá bosszankodva a parancsnok.

- Nos, igen. … Szerény véleményem szerint az SGC egyszerűen túl sokat vállalt már a kezdetek óta. Persze nagyrészt önhibáján kívül, hiszen legtöbbször nem volt választásunk. Viszont az egész olyan bizarr. Mintha futnunk kellett volna, mielőtt lett volna lehetőségünk rendesen megtanulni járni, és most az összeesés határmezsgyéjén botladozunk. Erre mit teszünk? Mit tesznek a fejesek?! Milliónyi zoldhasút ölnek az Icarus bázisba, és az ott folyó kilencedik ékzárral kapcsolatos kutatásokba! Idióták! Ahelyett, hogy a védelmet ráznák gatyába! – mondta tényközlően az alezredes, némi metafórával megfűszerezve kétségbeejtő mondandójának tartalmát, minek a végére némi velős magánvélemény is csurrant- cseppent. Boavista pedig nem győzött egyetertően bólogatni közben.

- Örömmel hallom, hogy azonos hullámhosszon vagyunk, Alezredes. Lényeg- a- lényeg, ha a Nomadok tényleg szövetségre léptek a wraith- tel, és beteszik lábukat a Pegasusba, akkor nagy baj van! – jelentette ki vészjóslóan az ezredes, mire a vele szemben ülő férfi nagyot sóhajtott, majd térdeire támasztva karjait előrehajolt székében, és megszólalt.

- Igaz. Akkor bizony nagy kulimászban leszünk. Ha a Pegasusba jutnak már csak idő kérdése, hogy Atlantis felé kezdjenek kacsintgatni. Az pedig tuti, hogy a wraith elhúzza az orruk előtt a mézes madzagot a várossal kapcsolatban. Nekik csak arra fáj a foguk, hiszen kb. egyet jelent a Föld koordinátáival. Viszont éppen ezért megyünk az M1M- 000- ra. Ha Jackson, McKay, és az a Zelenka nem tévednek, akkor ott majd találunk valamit ami a segítségünkre lehet. Azon a csepp sárgolyón ott rejtőzhet az a bizonyos ász amit ismét előhúzhatunk az ingujjunkból – bizakodott Rainaldo.

- Remélem, hogy igaza van. Úgy legyen! Viszont egyvalamit már most szögezzen le magának, Alezredes! Ez élete legfontosabb küldetése, és bármi- ismétlem bármi áron véghez kell vinnie! Hiba, és kudarc luxusa elfogadhatatlan! Az M1M- 000 véleményem szerint semmiképpen sem missziója célállomása lesz! Csupán a kiindulópontja.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Kantin >>>

Magányos, szürke jelzésnélküli BDU- t viselő, 170 centiméter körüli, atletikus testalkatú, sötétbarna nyakközépig érő hajú fiatal nő lépett be a Valkyrie étkezdéjébe, melynek tágas falain belül sikkesen, és hatékonyan keveredett az ős, a földi berendezéssel. A helység harmada átépítve, konyhaként leválasztva üzemelt, melynek széles pultján tálcák egész sora, fém bevonatú bögrék, szalvéták, és csillogóra fényesített evőeszközök sorakoztak pedánsan összerendezve. A levegőben ínycsiklandozó illatok terjengtek. A konyhaszolgálatot ellátó japán származású katona fejét fehér kendő fedte, még fekete kezeslábasának felső részét annak hosszú ujjai segítségével dereka köré kötve hordta. Sötét színű pólóját és nadrágját, térdig fehér, néhol ételfoltokkal tarkított kötény óvta a munkahelyi ártalmaktól. A kantinban csúcsidő volt, mivel a hajó személyzetének egyik fele nemrég tette le a szolgálatot. Mindenfelé fáradt tekintetű katonák, és civilek fogyasztották napi melegételadagjukat. Beszélgetések zaja töltötte be a termet. Az imént érkezett nő felületesen szétnézett, majd pár pillanatnyi tétova ácsorgást követően a chef elé lépett.

- Szép napot! – köszöntötte kedvesen a férfit, miközben magához vett egy tálcát.

- Üdv! Mit adhatok? – kérdezte illedelmesen, és segítőkészen a szakács.

- Mik a lehetőségeim? Bocs, csak átutazóban vagyok – mentegetőzött a nő, mire a konyhaszolgálatos készségesen sorolni kezdte a menüt.

- Két variáció közül választhat. Egy. Csirkemell párizsiasan, sültburgonya körettel- egészséges olajban sütve. Mellé némi zamatos öntettel meghintett uborkasalátával. Az öntet a saját receptem. Igazi ízorgia! Csak magának, hűtött palackos narancsjuice- t is adok hozzá! A második lehetőség pedig rántott tonhal, szintén egészséges és természetes olajban elkészítve, rizses- zöldséges körettel. Sárgarépa, zöldborsó, kukorica. Kérhet hozzá káposztasalátát. Nagyon vitamingazdag! A juice- t ehhez is felajánlom.

- Wow! A második lehetőséggel élnék. Szeretem a halat! Salátát is kérek szépen – mosolyodott el a nő, majd a férfi hamarosan elé helyezte az általa utóbb említett összeállítást.

- Parancsoljon! Jó étvágyat kívánok! – evőeszköz, szalvéta és pohár a pult végén – mutatta az irányt a szakács.

- Köszönöm! – szedte össze a hiányzó, ám az evéshez elengedhetetlen dolgokat a nő, majd kissé elbizonytalandova fordult ismét szembe az étkezőrésszel, mivel a legtöbb asztalnál ültek, ám ismerőst egyenlőre sehol sem vélt felfedezni. Megfontolt léptekkel indult el az asztalok között, melyek legtöbbje négyszemélyes volt, a terem végében azonban akadtak több férőhelyesek is. Egyszer csak ismerős hangra lett figyelmes, majd az egyik tőle jobbra eső asztalnál megpillantott egy régen nem látott bajtársat akivel még Afghanistanban, később pedig Iraqban harcoltak együtt.

- Stringfield főtörzs! – szólította meg a MARPAT gyakorlós, izmos testalkatú, lapockáig erő hosszú szőkésbarna hajú nőt, aki egy civilruhás, szemüveges, rövid sötéthajú férfi társaságában üldögélt. Egymással szemben helyezkedtek el, s bensőséges beszélgetésük közben jóízűen falatoztak.

- Te jó ég! Connie?! – nézett fel az érkezőre meglepetten és boldogan a nő, majd felállt.

- Ezer éve… – felelte hasonló érzelmekkel az arcán a jövevény miközben letette tálcáját, majd a rég találkozott bajtársak egy baráti öleléssel üdvözölték egymást.

- Örülök neked! – mosolygott Stringfield, majd azonnal észbe kapva folytatta.

- Connie, az úr Dr. Chandler Donovan. Chandler, ő itt Connie Holgersson első őrmester. Együtt voltunk a Közel- Keleten – mutatta be egymásnak az idegeneket a főtörzsőrmester.

- Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta kezét a férfi felé Connie, aki felpattanva székéből fogadta a baráti jobbot.

- Részemről a szerencse!

- Ülj le, és egyél velünk! Van mit bepótolnunk – jelentette ki izgatottan Gina Stringfield.

- Köszönöm – helyezkedtek el mindhárman az asztal körül. Holgersson, a főtörzs és Donovan között telepedett le, háttal a bejáratnak, szemben a hiperűr magával ragadó látványát nyujtó nagyméretű ablakokkal.

- Mesélj, mit keresel errefelé? Csak nem a Hammondról szálltál át? Akkor te talán tudod mi ez a nagy mozgolódás! Atlantisról is felvettünk pár embert, de senki nem mond semmit – érdeklődött kíváncsian Stringfield, miközben folytatta az evést.

- Igen, a Hammondról jöttem. Viszont én sem tudok sokat. A tisztek csak ködösítenek. Valami felderítő expedícióról van szó. Annyit mondtak, hogy egy ős kutatóállomásra megyünk, bizonyos M1M- 000- ra. Pegasus peremvidék, csupán egy kőhajításnyira a senki- földjétől. Űrjétől… – magyarázta Holgersson közelebb hajolva asztaltársasága tagjaihoz, mivel nem igazán volt szabad beszélnie a témáról senkinek.

- Ah, izgalmasan hangzik! – jegyezte meg a főtörzs.

- Szerintem unalmasan – húzta a száját Holgersson, majd nekilátott elfogyasztani tányérja tartalmát.

- Te tudsz erről esetleg valamit, Don? – kérdezte Gina a vele szemben ülő Dr. Donovantól.

- Természetesen, nem – felelte két falat között Chandler, ám Stringfield egy gyanakvó pillantás kíséretében egyből rákontrázott.

- Természetesen tudod. Látom rajtad. Mindig kiszúrom, ha hazudsz. Legalább nekünk elmondhatnád! Homeworld! Mindig csak a titkolózás, mint valami elfuserált Holt Költők Társasága…

- Nem beszélhetek róla, oké! Boavista leszedné a fejem. Amúgy én sem tudok sokkal többet, mint amit Holgersson első őrmester elmondott. Legyen elég annyi – vallotta be bűnbánóan Donovan, majd próbálta menteni a menthetőt, mivel már látta Ginan, hogy duzzogni kezd.

- Boavista… Mást se hallok! – morgott a főtörzs, majd Connie felé fordult.

- Ez a Boavista nem épp egy elragadó „teremtés” azt meg kell hagyni, de a Homeworld berkein belül esküszöm rettegnek tőle. Don is mindig ezzel jön, és másoktól is hallottam már. Bár végülis érthető. Marine csajszi, mint mi!

- Ő itt a főnök, ha nem tévedek. Most már komolyan megismerném – vigyorgott Holgersson, majd ismét lejjebb vette hangját.

- Amúgy mégis mi a fene ez a bádogteknő? Minden titkosított ami a Valkyrievel kapcsolatos – kérdezte.

- Homeworld Command. Egyenlő „szigoruan titkos”. Én is ugyanolyan turista vagyok ezen a kísértet hajón, mint te. Don fajtiszta Homeworldös, mégsem mond semmit… – mesélte Stringfield, ám Donovan közbevágott.

- Mert nem mondhat. Te is jól tudod – mondta, majd Connie felé fordult.

- Tudja, hányszor játszuk el ezt? Én sem kérdezem őt ki a küldetéseivel kapcsolatban.

- Erről jut eszembe! Te mi jót csinálsz a Programban, Főtörzs? – mosolyodott el Holgersson Chandler szavain, majd Ginara nézve egy kérdest szegezett a nőnek.

- Én beszélhetek róla, úgyhogy el is mondom. Még suttognom sem kell – kezdte Stringfield, miközben egy másodpercre morcosan Donovanra tekintett.

- Egy speciális egészségügyi különítményben szolgálok, melyet Dr. Janet Fraiser őrnagy halálát követően Samantha Carter javaslatára hívott életre Dr. Elizabeth Weir. Akkoriban ő volt az SGC vezetője. Mondanom sem kell, hogy a csapatom vezetője egy Marine. Talán ismered a nevét. Casey Quest alezredes. Öböl- háborús veterán!

- Rémlik valami. Azt hiszem hallottam róla. Ő lenne a híres Coyote? Amúgy az egész dolog fantasztikusan hangzik! – válaszolta Connie, de Gina már folytatta is.

- Várj, ez még mind semmi! Igen, valóban ő Coyote. Viszont van egy sanda sejtésem, vagyis az a hír járja, hogy együtt vannak Boavistaval! Erre varjál stráfokat!

- Ez csupán pletyka – tette hozzá Donovan kissé cinikusan.

- Wow! Hát … akár az, akár nem, szép pár lehetnek – gondolt bele Holgersson, miközben kinyitotta narancsleves palackját, majd poharába töltötte a zamatos nedűt.

- Szegény ember… – utalt halkan Questre Chandler, majd egy szalvétával megtörölgette száját, hiszen éppen befejezte az étkezést.

- Az alezredest nem kell félteni! Remek ember, és meg jobb Marine – jelentette ki határozottan, és büszkén Stringfield.

- Sosem vitattam, csupán együttérzek vele. Most ha megbocsájtanak a hölgyek! Egy pillanat és jövök – mondta Donovan udvariasan, majd felállt és kiűrült tálcájával együtt a konyha felé indult. Mikor a két nő kettesben maradt, Connie kíváncsian megszólalt.

- Gina, csak nem együtt vagytok?

- Lassan fél éve – mosolyodott el a főtörzs.

- Wow! Szuperül hangzik! Igazán boldognak látszol. Örülök nektek … bár sosem gondoltam, hogy nem valami egyenruhással gabalyodsz össze – derült fel az első őrmester arca is.

- Köszi. Tudod a Marineoknál éppen elég Alfa- hímmel volt dolgom… Elegem is lett belőlük. Úgy döntöttem nem kezdek többé macho pasassal. Aztán a Hegyben összefutottam Donnal. Jóképu, sármos, szerény, intelligens, rendes, romantikus. … Egy cukorfalat! – nevetett fel Stringfield, majd Holgersson is.

- Látom, jól szórakoznak a hölgyek. Lemaradtam valamiről? – érkezett vissza Chandler, ám mielőtt bárki is felelhetett volna, Mack Penoyer lépett az asztalhoz.

- Holgersson első őrmester!

- Százados! – pattant fel székéből a tengerészgyalogos, és Stringfield is felegyenesedett, majd mindketten vigyázzba vágták magukat.

- Uram.

- Főtörzs. Kérem ne ugráljanak itt nekem! – köszöntötte Penoyer a nőt, miután a zubbonya gallérjára feltűzött kis fekete jelvényről egy pillanat alatt leolvasta rendfokozatát.

- Üdv – mondta Chandler, mire Mack válaszképpen biccentett egyet, majd Holgersson felé fordult.

- Kérem jöjjön át ahhoz a nagyobb asztalhoz! Azonnal kezdjük a megbeszélést – mutatott a terem vége felé megeresztve egy rövid baráti mosolyt, majd az általa jelzett irányba indult.

- Máris ottvagyok, Százados! – felelte harsányan Connie, majd a férfi távozását követően kissé halkabban folytatta.

- Ő Mack Penoyer, az egyik felettesem az expedícióban.

- Tökös gyereknek tűnik – jegyezte meg, lopva a századost méricskélve Gina.

- Hadsereg… –  vágta rá ironikus hangnemben Holgersson.

- Az én csapatomban is vannak. Nem lesz gáz, hidd el! Most menj! A tálcát majd elintézem. Később beszélünk – bíztatta Stringfield, mire az első őrmester elköszönt, majd követte a századost.

- Remélem igazad lesz. Kösz és szia! Dr. Donovan.

- Örültem a találkozásnak – búcsúzott Chandler.

Pár méterrel arrébb a helység sarkában, az ablakok mellett egy hat férőhelyes asztal körül öt jelzésnélküli szürke BDU- s ember ücsörgött. Egy nő és négy férfi. Az egyik asztalfőn, háttal a falnak, balján az ablakokkal Randal Rainaldo alezredes foglalt helyet. Előtte az asztallapon egy Dell laptop üzemelt. Balkeze felől egy harmincas éveinek második felében jaró sötéthajú, vilagoskék szemű, enyhén borostás arcú férfi matatott valamit PDA- ján, még mellette Buck Summers hadnagy székében hátradőlve hűs ásványvizet kortyolgatott. A másik asztalfőn Mack Penoyer százados helyezte éppen magát kényelembe.

- Mindjárt itt van – mondta Rainaldonak, aki felpillantva monitorja mögül egy bólintással vette tudomásul jóbarátja szavait.

Az alezredes jobbján egy fiatal, hosszú fekete haját copfban hordó, csodálatos mandulaszemekkel megáldott ázsiai származásu nő fogyasztotta csendesen ebédjét.

- Alezredes! Elnézést a késedelemért, Uram – jelent meg Holgersson az asztalnál, majd kihúzta magát.

- Pihenj, Első őrmester! Kérem, üljön le! – utalt az üres székre az ázsiai nő és Penoyer között Rainaldo, mire Connie haladéktalanul és némán teljesítette az utasítást.

- Most, hogy végre teljes a csapat neki is ugorhatunk ennek a nem éppen szokásos, sokkal inkább baráti mint formális eligazításnak – kezdte Rainaldo miközben lehajtotta hordozható komputere fedelét.

- Először is üdvözlök mindenkit! Javaslom kezdjünk egy rövid bemutatkozással, hiszen még nem ismerjük egymást mindannyian. Az én nevem, aki esetleg még nem tudná, Randal Rainaldo alezredes, Amerikai Egyesült Államok Hadserege, Harmadik Gyalogos Hadosztály, „Falcon” Légiszállításu Dandár. Onnan vezényeltek a Stargate Programba valamivel több mint öt esztendeje. Az előttünk álló expedíción én fogom önöket vezetni. Már az elején le szeretném szögezni, hogy senkitől sem várok el többet száz százaléknál, de azt mindig! Mack! – fejezte be egyenlőre Rainaldo, majd átadta a szót a vele szemben az asztal másik végén helyet foglaló férfinak.

- Szép napot mindenkinek! Mack Penoyer százados vagyok. Az Amerikai Hadsereg, 75. Ranger Ezred, Különleges Csoport Zászlóaljából kerültem az SGC- re kb. négy évvel ezelőtt. Bármikor- bármi gondjuk van, bármilyen óhaj- sóhaj- panasz, keressenek meg bizalommal! Én majd orvoslom a problémájukat, avagy továbbítom az alezredesnek, ha a helyzet úgy kívánja. Hadnagyom, most ön a soros! – mondta a jobbján ülőnek monológja végeztével Penoyer.

- Üdv! Buck Summers. A Brit Királyi Tengerészgyalogság hadnagya vagyok. 2006 óta teljesítek szolgálatot Atlantison – halkult el az angol, mire kapva az alkalmon Holgersson kezdett bele.

- Holgersson, Connie. Első őrmester. Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogság. 2006 júniusában kerültem az SGC- re, majd pár nappal később utasítás szerint a P4X- 650- re utaztam. Azóta ott szolgáltam az Alpha- bázison, egészen pár nappal ezelőttig, mikor a USS Hammond felszedett, és Carter ezredes kézbesítette az átvezénylési parancsomat – hadarta el szárazon a tényeket a Marine.

- Örülök, hogy megismerhetem önöket. Dr. Eamon Doughertynek hívnak. Pár éve kaptam állást az Area 51- ben, ám olyan kilenc hónappal ezelőtt felajánlották, hogy dolgozhatok a Cheyenne- hegyben. Elvállaltam, és azt hiszem nagyon jó döntes volt. Elég csupán azt venni alapul, hogy az 51- est szétlőtte a wraith. A foglalkozásom mérnök. Gépész, villamos, és űrhajómérnöki diplomával rendelkezem. Remélem a tudásom a segítségükre lesz, e küldetés során – magyarázta a Rainaldo és Summers között ülő férfi, erős ír akcentussal.

- Hello! A nevem Xiuying Liu Tao. Kínából kerültem az SGC-re, majd onnan küldtek Atlantis- ra. Eddig tíz hónapot töltöttem az Ősök városában. Komputerekkel foglalkozom. Technikus vagyok. Ha számítástechnika, legyen az földi vagy idegen technológia, én a javunkra fordítom. Ígérem! – jelentette ki magabiztosan, tört angolsággal a nő.

- Remek Ms. Liu Tao! Önbizalomhiányban szenvedő emberekkel úgysem mennék szívesen halálfontos küldetésre – mosolyodott el Rainaldo, mire Xiuying kissé zavarba jött. Arca enyhén elvörösödött, tekintetét lesütötte.

- Szép kis csapat lesz ez! – könyökölt az asztalra ujjait összefonva Penoyer, miközben lassan végignézett a többieken.

- Nos, akkor nézzük hogy mibe is csöppentünk, ha már így összejöttünk a szélrózsa minden irányából – kezdte az alezredes.

- Annyit már tudnak, hogy egy alteran kutatóállomásra utazunk a Pegasus- galaxis peremvidékére. A kóceráj egy holdon található, kódneve M1M- 000. Az SGC- s srácok és lányok már jó ideje tudtak a hely létezéséről, viszont a helyzetét sehogy sem sikerült kideríteni egészen egy a közelmúltban lezajlott szerencsés felfedezésig, mely az Antarktiszon esett meg, pontosabban az ott található ős bázison Terra Atlantuson. A feladatunk leszállni a holdra, behatolni az állomásra, és töviről- hegyire átfésülni azt. Konkrét célunk nincs azzal kapcsolatban, hogy mit keresünk. Hogy őszinte legyek önökkel, az SGC- seknek halvány lila gőzük sincs, hogy mit kellene- mit fogunk ott találni. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű, de ehhez azt hiszem már mindannyian hozzászokhattunk. Mack! – adta át a szót Rainaldo.

- Amint e beszelgetést követően visszatérnek kabinjukba, a komputereiken már elérhető lesz a küldetéssel kapcsolatos teljes háttéranyag. Olvassák el figyelmesen! Aztán mégegyszer olvassák át! Lényeg- a- lényeg, a Pegasus- galaxist veszély fenyegeti, és ezáltal Atlantis- t is. A város mint tudjuk egyfajta egyenes út a Földre, és ezáltal a Milky Way- galaxisba. Semmiképpen sem juthat az ellenség kezére! Ebben az esetben az ellenség egy másik galaxisból származó, amolyan vándorló hódító népség. Éppen ezért nemes egyszerűséggel az SGC- n Nomadoknak nevezték el őket. Summers hadnagynak nemrég volt egy harmadik típusú találkozása a Valkyrie fogdájan rohadó wraith kiralynővel. Az a természet megcsúfolása nem véletlenül sínylődik itt, abban az energiakalitkában. Az okosok szerint ő az a kiralynő aki szövetséget ajánlott a Nomadoknak. Állítólag a kaptárjai rábukkantak a pegasusi kapurendszert egy szomszédos spirál galaxis rendszerével összekötő kapura. Információink szerint már évek óta folytattak ott kutatásokat, és végül sikerült átkelniük, ahol összeakadtak a Nomadokkal. A Nomadok a harcért, és a hódításért élnek. Minden civilizációt el akarnak tiporni, csak hogy fitogtassak erejüket. A wraithnek pedig kaja kell. Ember. A Nomadok pedig dugig vannak a leigázott világok rabszolgasorba vetett lakóival. Viszont híján vannak újabb meghódítandó területeknek. Galaxisok közötti utazásra azonban képtelenek. A wraith tehát emberekért cserébe felajánlotta, hogy megadja a pegasusi rendszerbe vezető kapu koordinátáit a Nomadoknak. A címről nem is beszélve. Ezek az informaciók nem 100 %- osak, csupán szóbeszédeken alapulnak melyeket Evan Lorne őrnagy felderítőcsapatai jegyeztek le a Pegasus peremvidékén található bolygók lakosainak elbeszélései alapján. Sajnos nem tudjuk biztosan, hogy a Nomadok már a spájzban vannak- e. Amivel viszont nagyon is tisztában vagyunk, hogy az ősök a maguk idejében igenis kapcsolatba kerültek a Nomadokkal ám elkövették azt a hibát, hogy félvállról vették az egész témát. Részletek a dokumentumokban. Később azonban felismerték a helyzet komolyságát, és akkor hozták létre a bézist az M1M- 000- án. Az ott dolgozók feladata csupán a Nomadokkal kapcsolatos „probléma” megoldásának kutatása volt. Hogy ez fegyvert, vagy mást jelent- e, azt nem tudni. Viszont ekkor már vészterhes idők jártak az alteranokra, hiszen nagyban zajlott a wraith elleni háború. Aminek mindannyian tudjuk, hogy mi lett a vége – fejtette ki a témát bővebben Penoyer, ám az alezredes félbeszakította.

- Köszönöm, Mack. Ennyi egyenlőre elég lesz. Elsőre nekünk sem volt egyszerű feldolgoznunk a sok infot. Van úgy másfél napunk amég a célunkhoz érünk. Kérem olvassák serényen azokat a háttéranyagokat! Plusz! Penoyer és Summers! A feladat minden lehetséges infomorzsát kiszedni abból a wraith kiralynőből! Nem érdekel hogyan csinálják! Bármit tehetnek azzal a teremtménnyel a megölésén kívül! – szögezte le halálkomoly arckifejezéssel Rainaldo.

- Meglesz – felelte Mack.

- Értettem, Uram! – reagált Summers.

- Elig után találkozzunk a fogda előtt! – hajolt oda Penoyer Summershez.

A brit egy bólintással vette tudomásul a dolgot.

- Remek! Kérdés van? – érdeklődött közben az alezredes, ám a legtöbben még az imént hallottak hatása alatt álltak.

- Csupán egy jelentéktelen kérdésem lenne – emelte fel egyik kezét Dougherty.

- Egy kérdés sem jelentéktelen, Doktor. Halljuk!

- Nem kellene egy archeológus is a csapatba? Ha jól értem egy több ezer éve elhagyatott alteran bázisra megyünk. Szükségünk lehet rá! – mondta Eamon kissé bizonytalanul.

- Úgy tudom, hogy Ms. Liu Tao, és ön is képes megérteni az alteran írást. A fejesek szerint ez egyenlőre éppen elég nekünk. Plusz viszünk komputereket is. Nem akarunk ott nagy patáliát csapni, mert még a végén valaki felfigyel ránk. Kis létszámú csapat, feltűnés nélkül – válaszolta Rainaldo.

- A Valkyrie csak ledob minket és elhúz a sunyiba a színről. Senkinek sem kell, hogy esetleg a wraith kiszagoljon valamit. Másrészt legyünk optimisták, Doktorom. Nem romokat akarunk találni, hanem valamit ami meg működik! Legalábbis én nem múzeumi túrára jöttem az tuti. Reményeink szerint sikerül beüzemelni az egész hóbelebancot, letölteni az adatbankot, kiüríteni a hátrahagyott ős csokiautomatákat… – egeszítette ki barátját Penoyer.

- Értem. Önök tudják – nyugtázta csendesen Dougherty.

- Nem lesz gond, Doki! Egyéb? – nézett körbe utoljára Rainaldo, ám ez esetben senki sem hozakodott elő semmivel.

- Remek! Akkor mindenki tudja mit kell tennie. Leléphetnek! Indulás előtt még természetesen visszatérünk a témára. Addigis emésztgessék a hallottakat, és ha kérdésük lenne, akkor feltétlenül tegyék fel nekem, avagy Penoyer századosnak – zárta a megbeszélést az alezredes, mire a csapat nagyrésze szépen- lassan elhagyta az asztalt. Pár perc sem telt bele, s már csupán ő és barátja ültek magányosan, egymással szemben.

- Mit gondolsz Mack?

- Talán túléljük – mondta fapofával a százados.

- Ennyire ne legyél mar optimista – csóválta a fejét Rainaldo.

- Tutira túléljük! – próbálkozott ismét a férfi, és ez már jobban hangzott.

- Na, valami ilyesmit szerettem volna hallani! Tudsz te, ha akarsz! Jó kis csapat lesz ez! Érzem! – vette biztosra mosolyogva Randy.

- A múltkor is ezt mondtad, és csak ketten mentünk haza éppségben – vágta rá furcsa grimasszal az arcán Mack.

- Hát tehetek én arról! A többiek mind idióták voltak – kontrázott rá mímelt felháborodással a főtiszt.

- Hm… Ha úgy vesszük, akkor valóban elcseszték – bólintott némi gondolkozást követően Penoyer.

- Máskor majd nem a környék legjobb hokicsapatát hívjuk ki. … Akkor majd nyerünk, és kevesebb lesz a súlyos sérülés is – tett pontot vigyorogva az ügy végére Rainaldo, majd hóna alé kapva laptopját felállt és elindult a kijárat felé.

- Nekem oké! Tényleg, szerinted nem lehetne megkérni Boavista ezredest, hogy fagyasszunk le egy hangárt, vagy valami? Kerítenénk korit meg minden… – csatlakozott hozzá Mack.

- Nemrég beszéltem az ezredessel. Úgy érzem nem éppen az a fajta aki ilyen kérésnek eleget tenne. És akkor még finoman fejeztem ki magam.

- Szóval azt mondod nehéz eset, akárcsak a többi?

- Neeem. Egyátalán nem olyan mint a többi. De van egy olyan érzésem, hogy visszasírjuk még Carter nénit.

- Sírjon utána a Jack O’Neill! Én ugyan nem fogok. Még akkor sem ha maga az ördög a parancsnok ezen a hajón! … Na megyek wraith macát faggatni…

Pegasus- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Egyes számú PJ- hangár >>>

Mack Penoyer frissen, és üdén lépett be a Valkyrie alteran csatacirkáló, tágas egyes számú hangárjába, melyben pár PJ, néhány F- 302- es, sőt még egy Tel’tak is parkírozott. Túl volt egy üdítő hűs zuhanyon, borotválkozáson, fogmosáson, némi reggelin, melyet a korai időpontra való tekintettel magányosan költött el a kantinban, és most indulásra készen jóval idő előtt, egymaga ácsorgott teljes menetfelszerelésben az elnéptelenedett hangár közepén. Szürke jelzésnélküli gyakorlót, fekete puha gumitalpú SWAT bakkancsokat, és hasonló színű taktikai mellényt viselt. Jobb lábán combtokban egy H&K MP7- es pihent, még mellénye bal oldalán mellkastájékon egy M92- es pisztoly kapott helyet. Vállán taktikai szíjon egy sötét árnyalatú FN SCAR- L puska lógott. Szürke rohamzsákját lába mellett lelógatva kezében szorongatta.

- Szép napunk van, nem?! – ütötte meg fülét egy nagyonis ismerős hang.

Az egyik, tőle pár méterre eső PJ lenyitott rámpájának tövében Randy jelent meg.

- Majd este megmondom – felelt neki vigyorogva a százados, miközben társa felé indult.

- Akció előtt még át akartam nézni a rendszereket. Nem mintha nem bíznék az itteni szakikban, de jobb a békesség – magyarázta Rainaldo, mikor Penoyer odaért hozzá. Felszerelése egy- két apró részlettől eltekintve tökéletesen megegyezett Mackével. Az alezredes combtokjában ugyanis a századoséval ellentétben egy wraith kábítópisztoly volt. Főfegyvere pedig egy M468- asban öltött testet, mely a férfitől pár méterre a PJ hátsó rekeszének falának volt támasztva.

- És én komolyan azt hittem, hogy most az egyszer előbb a helyszínen leszek mint te… Óóó! Csak nem egy REC7- est látnak szemeim?! – gyalogolt fel társa mellett a PJ rámpáján Penoyer, majd miközben ledobta hátizsákját, észrevette az oda helyezett puskát.

- Pontosan azt! A profik választása – ballagott be a hajóba Randy is, majd elégedetten stírölte fegyverét, melyet a közelmúltban neveztek át M468- ről REC7- essé, ám sok katona továbbra is a jól megszokott, régi elnevezést használta.

- Jómagam mostanában ezt a drágaságot favorizálom – kapta le válláról a SCAR- t a Ranger, majd büszkén forgatta meg kezeiben.

- Ez már nekem túl futurisztikus – legyintett Rainaldo miközben karba tett kezekkel díszes távolból szemlélte az eszközt.

- Túl futurisztikus?! Neked? Akkor mi az ott a combtokodban?! – nevetett fel a százados, mialatt puskáját óvatosan a REC7- es mellé helyezte.

- Ja, aaaz?! Nem is tudom, hogyan került oda… – nézett le a wraith pisztolyra fapofával az alezredes.

- Alezredes, Százados! Jó reggelt – érkezett meg Buck Summers, majd zsákját a többi mellé tette. Combtokjában egy Sig Sauer P226- os pisztoly állt bevetésre készen. Kezében egy rövidcsövű Remington 870 MC shotgun pihent.

- Hadnagy! – köszöntötte Rainaldo, majd Penoyer is.

- Reggelt, Hadnagyom! Látom szépen felszerelkezett.

- Hátha közeli barátságokat kell majd kötnünk odalent… – érvelt a brit, miközben letette shotgunját, majd előre ment és leült a pilótaülés mögötti székbe.

- Üdv, Uraim! – jelent meg a rámpa alján Dr. Dougherty. Egyik kezében tábla PC- t, még a másikban egy hátizsákot cipelt.

- Doktor! Most már nincs visszaút! – szólalt meg az alezredes. Mack közben előre ment Summershez.

- Nem is szándékozom visszafordulni – rendezte el cókmókjait a tudós, majd kényelmesen elhelyezkedett a hátsó rekeszben, és egy süteményt kezdett rágcsálni melyet táskájából kotort elő. Nem sokkal később egy termosz is előkerült, benne forró teával.

- Azt örömmel hallom. Jó étvágyat! – bólintott a katona.

- Köszönöm. Kér sütit, esetleg teát? – kérdezte két falat között Eamon.

- Nem kösz. Már túlvagyok a reggelin – utasította vissza a nagylelkű ajánlatot Randy, majd kisétált. A rámpa aljában mellénye egyik zsebéből előhúzott egy csomag Juicy Fruitot. Gondosan kibontotta, majd kivett belőle egyet és megszabadította csillogó ezüstös papírjától. Ezek után bekapta a rágót, majd csendben élvezte amint a kellemes íz szépen- lassan átjárja száját.

- Alezredes! – futott be Holgersson kezeiben egy M249 Para könnyűgéppuskával, melynek súlya olyan hét kilogrammot tehetett ki.

- Első őrmester! Szóval maga szeret komolyan játszani! Tetszik – kerekedtek ki a férfi szemei amint meglátta a nagyméretű, és nagy pusztításra képes kézifegyvert.

- Igen, Uram. A Tengerészgyalogság általában komolyan játszik – nyugtázta nagyképűen, alig érzékelhető lekezelő hangnemben a nő, majd a rámpa felé indult, ám Rainaldo utána szólt.

- Holgersson! Kérem rendezze el a csomagokat, és a felszerelést odabent. Köszönöm – vetette oda a főtiszt miközben eltette a megbontott csomag Juicy Fruitot.

- … Meglesz, Uram! – válaszolt keserűen a Marine, majd eltűnt a hajó gyomrában.

Randal ismét egyedül maradt. Türelmetlenül Suunto órájára pillantott, miközben apró lufit fújt rágójából, majd szájának egy mozdulatával szétpukkasztotta azt. Az éles hang kísérteties visszhangot generált a jó akusztikájú hangárban. A helység amolyan tompított fénnyel volt csupán megvilágítva. A levegő hűvös volt, és a tisztaság érzését keltette.

- Hellooo! – robogott be az ős repülő szerkezetbe széles mosollyal az arcán Xiuying Liu Tao.

- Üdv… – nézett utána kissé meglepetten, felhúzott szemöldökökkel az alezredes, majd ismét az óráját fürkészte. Pár másodperccel később bakkancsok dobogását hallotta a bejárat felől, majd a hangárt fényár öntötte el, amint maximumra kapcsolták a világítást. A léptek zaja egyre közelebbről hallattszott, majd egyszercsak Carmen Boavista bukkant ki a PJ oldala mögül.

- Alezredes!

- Asszonyom! – zárta össze bokáit egy pillanatra a férfi a felettes érkezésének tiszteletére.

- Indulásra készen? – állt meg mellette az ezredes.

- Teljes mértékben – felelte határozottan Rainaldo.

- Örömmel hallom! Pár perc és elhagyjuk a hiperűrt. Alezredes, legyenek észen odalent! – mondta a Homeworldös, majd kezét nyújtotta a katona felé.

- Úgy lesz! Köszönünk mindent. Később találkozunk – fogadta a gesztust kissé meglepetten a csapatvezető.

- A közelben leszünk, ha kellenénk. Isten önökkel! – fordult sarkon a tengerészgyalogos, majd lassú léptekkel elhagyta a hangárt. Randal nézte egy darabig, aztán beszállt a PJ- be és bezárta annak rámpáját.

- Nyeregbe emberek! – sietett előre, majd elfoglalta a pilótaszéket, és kezének érintésével aktiválta a rendszereket, minek köszönhetően a konzolok működésbe léptek, még a hajó ablakán megjelent a kékes színben játszó holografikus kijelzőmonitor.

Az alezredes mellett a másodpilóta ülésben Mack Penoyer helyezkedett el, még a hajó hátsó rekeszében Holgersson, Liu Tao, és Dougherty készült fel az indulásra.

- Felszerelés rögzítve, Uram! Személyzet hiánytalanul a helyén! – kiabált előre az első őrmester.

- Valkyrie híd, Valkyrie híd! Itt a menetrendszerinti M1M- 000 Expressz. Felszállási engedélyt kérek! Vétel – aktivált egy előre meghatározott kommunikaciós csatornát Penoyer.

- M1M- 000 Expressz, itt Valkyrie híd. A hiperűrt elhagytuk, pozíciónk megfelelő. Felszállási engedélyt megadom. Nyitom a hangárajtót. Vétel – érkezett nem sokkal később a kecsegtető válasz.

- Valkyrie híd, itt M1M- 000 Expressz. Vettem, és köszönöm. Felszállást megkezdjük. Vétel – folytatta a rádiózást a százados, miközben Rainaldo rámarkolt a két darab irányítókarra, majd lágyan felemelte a hajót, és könnyedén a kijárat felé vette az irányt. Amint a robosztus zsilipkapu feltárult, a távolban tisztán kivehetővé vált az M1M- 000 kódnevű hold, és annak többnyire élénkzöldes színben pompázó felszíne. A kicsiny planetatol nem messze hatalmas, gyurus, ciankek gazorias terpeszkedett. A vegtelennek tuno messzeségből a rendszer napjának sugarai csillantak meg a Valkyriet elhagyó PJ külső borításán. A kicsiny alteran űrjármű stabilizációs szárnyai nyitott pozícióba csusszantak.

- Valkyrie híd, itt M1M- 000 Expressz. Anyahajót elhagytuk, ismétlem anyahajót elhagytuk. Viszlát később. Vétel és vége – kommentálta Mack az eseményeket.

- M1M- 000 Expressz, itt Valkyrie híd. Vettem. A könyező térségben idegen aktivitásnak nyoma nincs. Tisztán repülhetnek, ismétlem a környező térség tiszta. Első bejelentkezésük ideje 120 perc múlva. Ismétlem első jelentés 120 perc múlva. Sok szerencsét! Vége – zárult le a csatorna, majd ezt követően a Valkyrie aktiválta hajtóműveit, s nem sokkal később immár csak kicsiny pontnak látszott a horizonton.

- Hatvan másodperc a légkörbe lépésig! Kapaszkodni! – jelentette ki Rainaldo, miközben a hold felszínének képe, már teljesen betöltötte a PJ ablakát.

- Sebesség megfelelő, belépési szög megfelelő – olvasta le a kijelzőkről az adatokat Penoyer.

- Vettem! Átállok mentális interfészre – nyugtázta a csapatvezető, majd lassan alapállásba engedte az iranyítókarokat. Amint koncentrálni kezdett szemei a távolba meredtek, s csak nagyon ritkán pislogott.

- Légkörbe lépés! Öt, négy, három, kettő, egy… – mondta halkan Penoyer, majd a PJ egyre intenzívebben rázkódni kezdett, mégnem a kellemetlenség úgy ahogy érkezett, szerte is foszlott. A csapat immár vattára emlékeztető fehér felhőzeten keresztül tartott a felszín felé.

- Megvan az állomás helyzete! – örült meg a fontos információnak a százados.

- Látom! Irányt váltok – felelte szárazon és mereven Rainaldo, mire a hajó finoman fordulni kezdett, cseppet sem veszítve sebességéből.

Kisvártatva feltárult az alteran kutatóállomás látványa, mely egy sűrű dzsungellel borított hegyoldalba volt építve. Két kisebb kupolából, és köztük egy alacsony, tömzsi toronyból állt. Külső borítását az idők folyamán szinte teljesen birtokba vette a természet. Falának mentén mindenfelé burjánzó kúszónövények tekeregtek, tökéletes természetes álcát biztosítva az erődszerű komplexumnak.

- Alezredes!

- Tudom, Mack! Hangárajtó nyílik a bal oldali kupola tetején – torkollta le társát Randy, hiszen a gondolati interfész értelemszerűen gyorsabban tudtára adta az információkat, mint azt a kijelzőkről le lehetett olvasni.

A hajó kecsesen célra állt, majd pár másodperccel később szárnyai visszahúzódtak testébe, és a PJ hamarosan nyomtalanul eltűnt a kupola belsejében.

- Ereszkedést megkezdem – kommentálta tetteit a pilóta.

- Alig látni valamit – szólalt meg halkan Summers, mivel az ablakon keresztül csupán sötétséget lehetett felfedezni.

- Akkor még szépen fejezte ki magát, Hadnagyom. Úgy tűnik a vilagitás nem éppen működőképes – válaszolta Penoyer.

- Talán elfelejtették befizetni a villanyszámlát… Még jó hogy csomagoltam éjjellátót, meg pár zseblámpát – közölte hátulról elégedetten Holgersson.

- Tíz méter, öt méter, két méter, landolás! – vágott közbe Rainaldo, majd a PJ egy hangos koppanás kíséretében talajt ért.

- Tökéletes! – fordult a százados felettese felé, aki egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében deaktiválta a rendszereket.

- Kösz, Mack! Talpra, emberek! – pattant fel székéből indulásra készen a főtiszt, mire csapata követte példáját. Egy perc sem telt bele, és mindenki menetkész állapotban, felfegyverkezve tömörült a PJ hátsó rekeszében.

- Mit jelez az az alteran Game Boy? – nézett Randy, a mellette ácsorgó Penoyerre aki egy ős életjel detektort szorongatott éppen.

- Az égvilágon semmit. Tisztának tűnik – bámulta az apró kijelzőt a férfi, ám a csapat jelein kívűl üres volt az egész képernyő.

- Remek! Akkor lássuk miből élünk! – aktivált egy kapcsolót Rainaldo, mire a hajó rámpája némi nyikorgás közepette lenyílt.

- Majd szóljunk a Valkyrien, hogy meg kell olajozni… – jegyezte meg Mack viccesen, majd bekapcsolta a SCAR- ja előagyára erősített taktikai lámpát. Az alezredes közben már elindult kifelé a sötétségbe.

- Elnézést, Uraim – tolakodott a százados és Summers közé Holgersson, kezében a felemelt M249- essel.

- Hölgyeim, és uraim! Üdvözlöm önöket, az M1M- 000- án! – állt meg a rámpa alján, a hajóból kiszűrődő fényben a csapatvezető, miközben a többiek is elhagyták a PJ- t.

~ by Lazlow J. Lockhart on March 26, 2010.