- Jóóóóóóóó reggelt, Destiny! Csak nektek! Csak most! Destiny FM felvételről a Pegazus- galaxis egyetlen DeeJay- étől, az intergalaktikus éter Adrian Cronauerjétől! Még így is élő vagyok, és mindig egyenes! Quinn LeClair alhadnagy az adásban baby! Ez nem álom, legfeljebb leányálom! Megcsináltuk, igen! Hangom végre harsan a Destinyben! Az elején mindjárt el kell árulnom nektek, hogy nagyon akartam egy műsort csinálni az Icarus Base- en, de sajnos arra mostanában nem éppen lesz lehetőségünk. Ám senki ne búsuljon, hiszen az anyag nem vész el csak átalakul… Bár kíváncsi vagyok, egy fekete lyukban is fennáll- e ez a mondás… Lényeg- a- lényeg a helyszín változott, de szerencsére az arcok ugyanazok! Egy szónak is ezer a vége, csak összejöttünk és ha már így esett, akkor jól is fogjuk érezni magunkat! Dr. Brody! Készítsd azt az elhíresült házi cefrét, mert úgy sejtem ma parti lesz! Eli, te pedig a Kinokat izzítsd be, mivel lesz mit rögzíteni azt hiszem! Később aztán „kérheted a szívességeket”! Na nem akarok itt sötét oldali ötleteket adni, mert az többnyire balul sül el, így inkább egy dalt pörgetek le nektek a reggeli, és Becker közlegény mellé! Jó étvágyat mindenkinek!

- Megfogyva bár de törve nem, Quinn LeClair az éterben! Ez volt a Lynyrd Skynyrd, és a „Still Unbroken”! (Szignál) Mondanék nektek híreket, de mostanában felettébb nyugodalmasnak mondhatók a napok idehaza. Ezt a pegasusi oldalról is megerősíthetem. Hé, végülis ha nincs hír, az jó hír! Mindenesetre remélem, hogy nem valamiféle vihar előtti csendet élünk meg. Akárhogyis legyen, a pillanatnyi gebaszmentes napokat kihasználva a legtöbb emberünk a ti éppségben történő visszajuttatásotokkal foglalkozhat! Megoldjuk, ígérem! Mind haza fogtok jönni! Csak egy okot mondjak? Mondok. Jack O’Neill. Szerintem több szót nem kell pazarolni magyarázkodásra. A név magáért beszél. Ám az éremnek mindig két oldala van, s miért éppen a ti esetetekben lenne ez másképpen?! Kezdetnek mindjárt párban járnak az ezredeseitek. Négy szem többet lát mint kettő, négy fül többet hall mint a fele, és természetesen a legfontosabb, hogy két koponya mindig több mint egy! Szerintem tutira növeli a túlélés esélyét ha olyan remek vezetőitek vannak mint Young, és Telford ezredesek! Főleg, hogy a második némi kiruccanás után végül éppségben visszatért hozzátok! Ez csak elmond valamit, nem? A mindennél erősebb túlélési ösztön, és nem utolsósorban a találékonyság. Improvizálás, és mindenekelőtt a belső késztetés hogy az embereivel akar lenni, és haza akarja őket juttatni. Ezek barátaim, és barátnőim nem elhanyagolható emberi jellemvonások, és tulajdonságok! Csak így tovább David Telford ezredes! Íly módon érkeztünk el Everett Younghoz! Telford sem lenne Young ezredes nélkül! De gondolom nem kell nektek magyaráznom a történetet, és az utóbb említett főtiszt érdemeit sem kell ecsetelnem. Jobb ötletem van! Zenéljünk! Na melyiket szeressem?! Valami zúzósat! Érzem, hogy az kell most nektek. Skillet, AWAKE and ALIVE!

- Hogy mit akartam mondani ezzel a dallal? Egyszerű, mint a kilencedik ékzár rejtélyének megfejtése… Eli számára. Éljétek túl! Együtt! Nem kell semmiféle katona- civil, civil- katona ellentét, ellenségeskedés! Mind emberek vagyunk, és vagytok odaát! A célotok egy, de csak közösen érhetitek el! Ezt tartsátok észben. A többi nem számít!

Ha már az észről esett szó, akkor a korábbi gondolatmenetünket folytatva feltétlenül szót kell ejtenem arról, hogy rátermett és mindenre elszánt vezetőitek mellett nagy koponyákban sem szenvedtek hiányt! Mint korábbi tapasztalatokból tudjuk a kietlen világűrben egy, vagy épp több zseni jelentősen növelheti a túlélési esélyeket. Jackson, Carter, Lee, McKay, Zelenka, Kavanagh… Hogy csak párat említsek! Pár hónapja nyomtam egy műsort a cheyenne- hegyieknek, és ott említették nekem először a Rush nevet. Őszintén szólva foggalmam nem volt arról, hogy kicsodáról beszélnek. Mentségemre legyen mondva, túl sok időt töltök Atlantison, ami barátok között is vidéknek számít. Mifelénk a hírek csak akkor jönnek, ha van elég szuffla a ZPM- ekben, vagy épp arra kanyarodik az Apollo, esetleg a Daedalus. Szóval ritkán, na. Viszont azóta elvégeztem a házimat, és meg kell mondjam impozáns! Dr. Rushnál jobbat nem is kívánnék magam mellé, ha a galaxis másik végében rekedtem volna egy idegen űrhajón. Ha ehhez egy kis matekkal hozzáadunk egy Eli Wallace- t, akkor az eredmény erősen hatványozott túlélési esély lesz. Ráadásul még nem is beszéltem a Destinyn futkorászó többi remek tudósról. Ott van például Dr. Brody! Már a neve említésére is szomjas leszek! Vagy éppen Dr. Lisa Park, aki ismét bebizonyítja, hogy az ész és a szépség kézenfogva jár együtt! Ezekhez a remek formákhoz pedig plusszként csapódik a Földről besegítő PhD- sek, doktorok, profok száma- személye. … Az elején mondtam, hogy mindig egyenes leszek veletek. Tudjátok a műsor felvétele előtt természetesen megfogadtam, hogy még az átlagnál is vidámabb, és viccesebb adásban részesítem alkalmi, felettébb különleges hallgatóimat. Bocsássatok meg, de elkerülhetetlenül most kissé szomorúbb vizekre evezve a téma kapcsán meg kell említenem Amanda Perry- t, aki szintén nagyon sokat tett értetek, csakúgy mint az egész Programért, és magáért Földért, az emberiségért. Nyugodjék békében, és szívből köszönjük neki.

- Azt hiszem ez a gyönyörű- és különleges walesi ballada többet ért, és többet mondott mint amit mi valaha is szavakban ki tudtunk volna fejezni. A Light of Aidan- től a “Lament” című szerzemény simogatta hallójárataitokat.

Ha már különlegest említettem, akkor elárulom hogy ismét tartozom nektek egy vallomással. Ez a mostani adás azon ultraritka alkalmak egyike… Csak a ti kedvetekért, és szórakoztatásotokra… melybe vendéget hívtam! Na mit gondoltok, kicsodát?! Úgysem találjátok ki! Na?! Hogy kit?! Neeem, nem őt! Merjetek nagyot álmodni! Na azért akkorát ne! … Oké, nem csigázok többet senkit a saját testi éppségem érdekében- ugyanis tervezek a jövőben egy személyes kiruccanást hozzátok. Vágjunk bele!

(Szignál) Hölgyeim, és Uraim! Civilek, és katonák! Tisztek, altisztek, és tiszthelyettesek! Doktorok, és professzorok! Fiatalok, és kevésbé fiatalok! Következzék Quinn Leroy LeClair reggeli 38 percének sztárvendége! (dobpergés) Ő nem más, mint aki sápadt holdfénynél ropja a rendszerurakkal, aki nem fél packázni a replikátorokkal, kinek hite- és akarata erősebb az oriénál, ki többször nézett farkasszemet a Kaszással, és nyert! A Stargate Program első számú csapatának vezetője, egy Medal of Honor büszke tulajdonosa, a colorado springsi nők bálványa! Ő az, aki valóra váltja az álmait. Az egyetlen, az utánozhatatlan, a rettenthetetlen CAMEROOON MITCHEEELL ezredes! (tapsvihar hangeffekt)

- Üdv, fiúk- lányok!

- Ezredes! Először is nagyon köszönjük hogy behuppant ide közénk ebbe a kényelmes, rendszeresített fo… ülőalkalmatosságba!

- Én köszönöm a meghívást! Kihagyhatatlan! Másrészt nehogy fotelnek merd hívni ezt az… izét! Ilyesmi az IOA irodáiba kéne. Azok úgysem szeretnek a fenekükön maradni!

- Ha valamilyen csoda folytán még mindig megy a felvétel, és nem csapott le ránk a cenzúra, akkor a kérdésem az lenne, hogy mit tanácsol a Destinyn tartózkodóknak? Ön annyi meleg helyzetből kikecmergett már! Biztosan van pár trükk a tarsolyában. Nekik odaát pedig most mindennél nagyobb szükségük van efféle praktikákra, hogy egyben hazaérjenek.

- Amúgy nem csak meleg helyzetekből volt szerencsém kikerülni, hanem hidegekből is… Amit kérsz az pedig nagyon nehéz. Mármint válaszolni rá. Jól válaszolni. Ember, inkább lennék ott a Destinyn és segítenék személyesen, mint innen látatlanba osszam a tanácsokat. Csak annyit mondok legyetek résen, mint a jó cserkészek, és vigyázzatok egymásra, valamint magatokra! Reméljétek a legjobbat, de készüljetek a legrosszabbra! A fegyvereket, és a pajzsokat meg tartsátok karban. Ha gondjukat viselitek, akkor meghálálják. Ha a Star Trekben a Voyager hazajutott akkor nektek is sikerül! Én hiszek bennetek, és imádkozom értetek!

- Ámen! Ha egy csapat pizsamás hazakecmergett azon a turistateknőn a Delta kvadránsból, akkor pont nekünk ne sikerülne egy hatalmas ős hajón, mely tele van rátermett és remek emberekkel?!

- Pontosan ez az, amiről beszélek! A Program katonái erre lettek kiképezve. A váratlanra, és példa nélkülire! A Program tudósai pedig a legnagyobb zsenik! Ha mindenki velünk, ki ellenünk?! Hazajöttök és kész! A végén még visszavágytok majd, olyan gyorsan túllesztek ezen, meglátjátok.

- Mitchell ezredes, legyen most ön a DeeJay! Hallgassunk meg valamit közösen!

- Hát, Quinn csak kérned kell, és megadatik nektek! A választásom Avril Lavigne- től, a “Keep Holdin’ On”! Jó szórakozást!

- Micsoda hang! Micsoda csaj! Szeretünk Avril! Ezredes, rendszeresen hallgatja Lavigne kisasszony melódiáit, vagy csupán ritka alkalmakkor? Őszintén szólva meglepett a választása.

- Talán azt vártad, Quinn hogy Mahler- t teszek be? Viccet félretéve mindenfélét meghallgatok ami jó. Van minden a Podomon össze- vissza.

- Köszönjük ezt a katonáktól szokatlan diplomatikus választ.

- Az utóbbi időben meg kell gondolnom, hogy miket beszélek. Már egy- egy teljes sas nyomja mindkét vállam. (nevet)

- Valóban, ezúton is szeretnék személyesen gratulálni az új állatkákhoz, Ezredes! Reméljük nemsokára talán csillagok súlya nehezedik önre!

- Kösz, Quinn! Oltári pasas vagy te! (nevet)

- Ha már így előkerült az oltár…

- Na abba inkább ne menjünk bele, tesó! Beszéljünk a Destinyről, végülis miattuk gyűltünk ma itt össze ezen a szép kora hajnali szolgálatkezdés előtti órán a Cheyenne gyomrában.

- Teljesen igaza van, Ezredesem! Csupán kicsit bulvárkodni próbáltam, szegények úgysem hallanak arrafelé híreket a közéletből.

- Majd én elmondom nekik, mik történtek. Lindsay Lohan hozza a szokásos formáját. Hol börtönben, hol nem. Jogsival, vagy anélkül. Ittasan, vagy részegen. A Michael Douglas jobban van, Schwarzi lehet visszatér a filmezéshez, mivel lejárt a kormányzói mandátuma. Mire hazajöttök, együtt nézzük az új Terminatort, vagy az Expendables 2- őt! Reméljük!

- Elnézést, hogy belekotnyeleskedek Ezredes, de ami még fontos, és kötelességemnek érzem elmondani hogy már nem csak heterok kerülhetnek a seregbe, így a Stargate Programba is számíthattok … változásokra.

- Na igen, és lehet már házasodniuk sem kell majd Canadaba menniük az azonos nemű párra áhítozóknak.

- Ezt gyönyörűen megfogalmazta, Uram! Isten áldja Amerikát! Ha még mindig nem lőtt le minket az IOA, akkor mielőtt megteszi még gyorsan megköszönöm Cameron Mitchell ezredesnek, hogy megtisztelt minket jelenlétével, és emelte a reggel fényét!

- Részemről a megtiszteltetés, Quinn! Legyetek jók Destinysek! Várunk haza benneteket! Vigyázzatok magatokra!

- Csupán csak csatlakozni tudok Mitchell ezredeshez. Gyertek haza minél előbb! Hamarosan meglátogatlak titeket, ígérem! Quinn LeClair alhadnagyot hallottátok 38 percben a Destiny FM- en csak nektek, most először, de nem utoljára! További jóóóóóóóó reggelt, Destiny! Még a tőlem megszokott két búcsúszám, de én már többet nem jártatom a szám! Kylie In My Arms, és 12 Stones We are One! Sziasztok!

A hatodik napon

[The sixth day]

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében. Ezt mondta az Úr: “Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az ég madaraival együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket.”” …

[Ószövetség/ Teremtés könyve 6./ Az erkölcsi romlás/ Részlet]

Milky Way- galaxis – P6O- 146 – Omikron bázis >>>

- Figyelem, figyelem! Azok a személyek akiket a Kettes csapatba osztottak be, azonnal fáradjanak az indítóterembe! Figyelem, figyelem! Az Kettes csapat tagjai utazásra készen haladéktalanul jelentkezzenek a csillagkapunál! Tíz perc az indulásig. Ismétlem tíz perc az indulásig! Esetlegesen felmerülő kérdéseikkel, valamint útbaigazításért forduljanak bizalommal a bázisőrséghez – visszhangzott az Omikron nevet viselő földi katonai komplexum folyosóin, és egyéb helységeiben egy önbizalommal teli férfi bariton. Az elmúlt percekben többször harsant fel a hangosbeszélő, mint az utóbbi évben összesen, és az elmúlt órákban többen érkeztek az állomáshelyre, mint működése kezdete óta mindenkit egybevéve. A kantin és a körletek zsúfolásig megteltek, valamint az összes raktárban csak úgy roskadoztak a különféle fegyverek, és felszerelések. Ám az “anyagáramlás” most sebtiben megfordulni látszott. Több ponton elhelyezett fegyverkiadó állomásoknál tiszthelyettesek osztogatták a katonai felszereléseket, főként az egyenruhásoknak, de ezen rendkívüli esetben a civileknek is egyaránt. Egy- egy önvédelmi pisztoly póttárral mindenkinek jutott. Az épület kapuhoz vezető főfolyosójának két oldalán immár teljes menetfelszerelésbe öltözött, harca kész bakák készülődtek, hogy csapatukra kerüljön a sor és megkezdhessék viszontagságos, veszélyekkel teli utazásukat a biztonsággal kecsegtető Pegasus- galaxis felé. Persze csak miután a hozzájuk beosztott civilekkel összeszerveződtek.

Nick Ashby az irányítóközpontból követte figyelemmel az eseményeket. A világűrből befutó kommunikáció igencsak felélénkülni látszott. A jóhírek viszont még mindig nem akartak visszatérni a divatba. Sőt! Sajnos több forrás is megerősítette az eddigi, a mindenkori legelkeserítőbb hírt. A Föld elesett, az SGC megsemmisült. Az alezredes már vagy egy tucatszor hallgatta újra az egyik közelben elhajózó tok’ra ha’tak által küldött audióüzenetet, de úgy érezte soha nem lesz képes feldolgozni azt a pár mondatot melyet tartalmazott.

- Isten irgalmazzon nekik… – motyogta csendesen maga elé a laptopja előtt ücsörögve, egyik kezében bögréjét szorongatva, melyben a kávé már réges- régen kihűlt. Másik kezét a komputer klaviatúráján nyugtatta. Mutatóujjával éppen ismét elindította a lejátszást, mikor szeme sarkából észrevette, hogy Armitage ügynök lépett be a terembe. Ashbynek szinte azonnal kellemes női parfümillat csapott az arcába, melyet mindent egybevéve az elmúlt napok első jó élményének lehetett nevezni. A főtiszt egy gyors mozdulattal leállította a lejátszást, majd leemelte fejéről a fejhallgatót, és felállt. Közben diszkréten végignézett a nőn, majd mikor az IOA- s odaért megszólította.

- Látom ön is angyalbőrbe bújt. CADPAT (Canadian Disruptive Pattern, canadai digitális álcaminta– élénkzöld árnyalatiaival, és világosbarnával)… Kitűnő választás! – engedett egy enyhe mosolyt a szája sarkába a bázisparancsnok, majd kávéjába kortyolt.

- Köszönöm, Alezredes. Tudja eddig nem volt időm átöltözni, ám mégsem menekülhetek tovább kösztümben  meg magassarkúban. Ez volt raktáron – igazgatta meg kanadai digitális álcamintás zubbonyát válasza közben Armitage.

- Jól mutat benne… – bökte még ki Ashby, majd letette bögréjét, és egy mély levegővételt követően halkabban folytatta.

- Találkozott a hadnagyommal?

- Igen, megkaptam az üzenetet. Ezáltal a küldetésem immár még nagyobb hangsúlyt kap! – felelte elkomorodva, és elszántan a nő.

- Hányan tudják? – toldotta még gyorsan meg egy kérdéssel.

- Teljes hírzárlatot rendeltem el. Csupán néhány tisztem szerzett róla tudomást. Semmi szükség tovább demoralizálni az embereket – jelentette ki közelebb lépve az alezredes, ám további diskurzusukat Pilla őrmester érkezése szakította félbe, aki kezében egy tábla PC- t szorongatott.

- Uram. Armitage ügynök. Elnézést a zavarásért – kezdte udvariasan a fekete gyakorlós tiszthelyettes.

- Mondja csak, Őrmester! – fordult felé információra éhesen Ashby, miközben karba tette kezeit.

- A Kettes csapat pillanatokon belül elindul a megadott planétára. Civil, és katonai személyzet vegyesen, csakúgy mint az összes többiben. Az arányokat sajnos képtelenség mindehol az egyenruhások javára fordítani, de a lehetőségekhez mérten próbáltunk áthidaló megoldásokkal előrukkolni. Erősebb, komolyabb fegyverzet, extra felszerelés… stb., stb. Mindenesetre reményeink szerint ezek után már akár tíz perc, vagy annál kevesebb idő alatt is el tudunk indítani egy- egy újabb csapatot. Még tizennyolc teljes csapat vár az aktuálison kívül. Akkor leszünk négyszáz embernél. Akik kimaradnak azok a terveink szerint már az Omikront elsőként elhagyó személyzet pár tagjával kiegészülve fognak evakuálni.

- Szép munka, Őrmester! Alapos mint mindig. Mondja mi a helyzet Armitage ügynök kíséretével? – kérte számon az alezredes.

- Kiválogattam a legtökösebb, legképzettebb embereket akiket csak találtam, Uram. Mindannyian harcedzett veteránok különféle SG csapatokból összeverbuválva. A négyszáztizenegy SGC- ről érkezett menekültből hat kerül majd a különleges ügynök osztagába. Ebből négy tengerészgyalogos, egy Légierős orvos Dr. Cassandra Fraiser hadnagy, valamint egy kis extra! Wyatt Rivendell másodosztályú altiszt nem máshonnan, mint az új- zélandi SAS- től – számolt be büszkén Pilla.

- Őrmester! Ha ezt túléljük, én előléptetem! – veregette vállon jókedélyűen katonáját az alezredes.

- Kiválóan hangzik! Köszönöm! – hálálkodott teljes egyetértésben Armitage.

- Természetesen a csapat menetkész, így bármikor soron kívül indulhatnak ahogy azt az ügynöknő kérte! – mondta az őrmester elégedetten, ám hirtelen szavaszegetten egyik kezét a füleséhez emelte, hogy jobban hallhassa az éppen befutó adást.

A közelében álló páros kíváncsian, szinte lélegzetvisszafojtva várta az újabb fejleményeket, miközben egy másodpercre gondterhelt pillantást vetettek egymásra. Aztán Pilla őrmester leeresztette karját, és ismét beszélni kezdett.

- Uram, most érkezett a hír hogy az Aguilar főaltiszt által vezetett mentőcsapat célállomására küldött tel’tak- kal a kapcsolat megszakadt nem sokkal azután, hogy vészjelzést küldtek ki. Kettő darab ellenséges cirkáló támadt rájuk bolygókörüli pályáról. A mayday leadása előtt még sikerült pásztázniuk a csillagkapu környékét, aholis egy PJ roncsait fedezték fel.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Mennyien szorongatnak, Uram, mennyien fordulnak ellenem! Hányan mondják rólam: “Nincs menedéke Istenénél!” De te, Uram, azért védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled. Hangos szóval kiáltottam az Úrhoz, s ő meghallgatott szent hegyéről. Nyugovóra tértem és elaludtam, de fölkeltem ismét, mert az Úr a gyámolom. Nem félek a nép ezreitől, ha ellenségesen körülvesznek. Kelj föl, Uram, adj szabadulást, Istenem!” …

[Ószövetség/ Zsoltárok könyve 3./ Az üldözött reggeli imája/ Részlet]

Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták >>>

Kari Kellog kínlódva nyitotta fel végtelenül nehéznek érzett szemhéjait. Az első dolog amit érzékelt az egy az orra előtt heverő MultiCam (hét színű álcaminta, melyben főként a világosbarnák dominálnak) mintás huzattal ellátott katonai sisak volt. Az látvány haladéktalanul emlékképek egész kavalkádjának áradatát váltotta ki elméjében. Anthony Aguilar sármos arca jelent meg lelki szemei kereszttűzében. Eszébe jutottak a férfivel töltött kellemes, és szenvedélyes percek, a forró éjszakák, valamint a küldetések melyeket együtt hajtottak végre, és egymást segítve éltek túl. Szinte testén érezte szerelme karjainak meleg ölelését, ám a kegyetlen valóság most sem általkodott a másodpercek tört része alatt visszarántani az élet lápos és rideg talajára. A köré fonódó képzelt végtagok biztonság, és hőérzetét dermesztő hideg váltotta fel. A nőnek csupán ekkor jutott el a tudatáig, hogy majdnem minden porcikájában vacog. Keserves erőfeszítések árán ülő pozícióba helyezkedett. Orrát furcsa szag csapta meg, és ismerős monoton zajt vélt hallani. Zavartan tekintett körbe, majd végtelennek tűnő pillanatok leforgása alatt realizálta a közvetlen környezetében végbemenő eseményeket. A bűzt az ugró megolvadt burkolata, valamint kiégett műszerfala árasztotta. A nagyjából szabályosan ismétlődő hang pedig esőcseppek ezreinek kopogása volt az ős űrjármű még valamennyire éppen maradt testének külső részén. A szélvédő repedésein kisebb- nagyobb patakokban csordogált befelé a víz, mely végül a fémes padlózaton kötött ki, onnan robogva tovább alárendelve magát a gravitáció ellentmondást nem tűrő erejének. Az egészhez hozzátartozott, hogy félhomály uralt mindent. Odakint vészesen közeledett az este.

Az őrmester pár sikertelen próbálkozás végeredményeként talpra küzdötte magát. Kezét értetlenül emelte ajkaihoz, mivel azokat alig tudta kinyitni. Némi vizsgálódást követően rájött, hogy alvadt vér ragasztotta össze azokat. Ujjai ezek után arcának többi részére siklottak, s számos sebet is kitapintottak hozzá- hozzá tapadva az egyfajta masszává dermedt vér által borított kezdetleges hegekre. Mindeközben másik kezével oliv színű taktikai mellénye egyik felső zsebéből egy ezüst színű tasakot kotort elő, melyet ha remegő- bizonytalan mozdulataival kissé nehézkesen is, de végül sikerült a sarkánál a perforáció mentén feltépnie. Víz volt benne, melyet a szájára csorgatott, majd a folyadék áldásos munkájának következtében hamarosan már az ivás is ment. Mimikai izmai furcsa grimaszba rándultak a kesernyés, vérrel keveredett H2O ízének hatására, majd egész teste belefeszült az arcát borító sérülések megfeszülése által a lábujjaiig végigfutó fájdalomhullámba. Az ivás mozdulatsora közepette tudatosult csak benne igazán, hogy nyaka mennyire megsínylette az ütközést. Minden fejmozdulat felettébb kellemetlen volt. Minden mozgás kellemetlen volt, és csak szenvedést hozott. A csípős- hűvös levegő pedig csak tetézte a negatív behatásokat.

Amolyan öregesen- csoszogós stílusban a PJ műszerfalához támolygott, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a főkonzolt, de az teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Egy pillanatra megpihenve mindkét kezével rátámaszkodott, s több nagy slukkot is beszívott a friss alkonyati levegőből. Mikor úgy érezte elég erőt gyűjtött, felegyenesedett majd megfordult és elindult kifelé az ismeretlenbe. Léptei közben jobb combjához nyúlt, ahol szerencsésen lelt rá tokjában pihenő Berettájára. Előhúzta, majd maga elé tartva lassan- óvatosan elhagyta a roncsot.

Odakint az eső szerencsére enyhülni látszott, ám jeges szellők ostorozták a fiatal katonanő megtépázott orcáját. Az ugró által letarolt földsávon indult előre hiszen tudta, hogy egyetlen menekülőútja csakis a csillagkapun keresztül vezetheti el innét. Érzékszervei kiélesedtek, amint az adrenalin ismét munkálkodni kezdett szervezetében. Egyúttal fájdalmai is tompultak a biológiai drog áldásainak hála. Szemei lassan, de biztosan adaptálódtak a szélsőséges látási viszonyokhoz. Az este furcsa neszeit a szél megzabolázva és eltorzítva sodorta feléje. Menet közben több alkalommal is megállt, s másodpercekig csak fülelt, mivel furcsa- gyanús hangokat vélt észlelni, de aztán sosem történt semmi rendkívüli hiába meredt minden lehetséges irányba. Úgy érezte kezd úrrá lenni rajta a totális paranoia. Az összes fában, bokorban, és árnyban az ellenség alakját látta.

Jópár méterrel, és megállóval később reményvesztetten rogyott térdre az ősök körének talapzatából kifordult gyűrűje mellett. Az égi csatornák addigra teljesen elzáródtak, valamint a felhők is kezdtek szertefoszlani, utat engedve az ezüstös hold, és a csillagok megnyugtató fényének, mely az őrmestertől nem messze megcsillant valamin. Kellog négykézláb mászva sietett oda, majd a tárcsázó előtt térden állva ráborult az ős szerkezetre, mint egy gyermek szokott az anyja kebelére. Fejét a nyirkos fémes borításra hajtotta, hogy megpihejen egy kis időre. Ki kellett tisztítania gondolatait. Tárcsázott volna, de az Omikron bázis címe sehogy sem akart eszébe ötleni. Igazság szerint semmilyen értelmes csillagkép sorozatra nem volt képes emlékezni. Talán a fejét ért trauma káros hatása válthatta ki ezt az egyfajta részleges amnéziát. Legalábbis ő csak erre tudott következtetni. Minél jobban próbált a jelekre, és azok sorrendjére koncentrálni, annál idegenebbnek tűnt neki az egész rendszer.

Az este közben teljesen a tájra telepedett, s sűrű köd ereszkedett a felszínre. Kari a tárcsázószerkezet tövébe kuporodva próbálta kevés megmaradt testhőjét megőrizni, miközben egy energiaszeletet majszolt. A levegő észrevétlenül megállt. Immár síri csend uralkodott körülötte, melyet csak néha tört meg némi vészjósló állati zsivaly ami viszont rendre ahogy jött, úgy csendesedett is el, s a környék rendre ismét némaságba burkolózott. Kellog olyan magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Ez zavarodottságával párosulva hamar pánikká fajult. Rettegni kezdett. Halálos félelem kerítette hatalmába. Kicsinek és elveszettnek érezte magát. Fázott. Semmi másra nem vágyott, csak aludni akart. Fejét egyre súlyosabbnak érezte, és szemei egyre többször, és hosszabb időre csukódtak le, ám mindig újra tágra nyíltak egy- egy messziről érkező neszre. Ám egyszer csak egy távoli gépies hang fokozatosan erősödni kezdett, melyhez kisvártatva egy fénypont is kapcsolódott. Forrása a föld felett közeledett alaposan pásztázva a felszínt. Sugarát a köd hátborzongatóan szórta szerte- széjjel. A nő minden maradék erejét összeszedve felállt, s botladozva, elesetten a fény felé indult.

- Itt vagyok… – nyöszörögte alig hallhatóan.

- Erre… – motyogta lihegve, majd megbotlott és hasra esett egy nagyobbacska kőben.

Utolsó csepp energiájának felhasználásával a hátára gördült és az ég felé emelte pisztolyát, hogy elsüsse.

- Segítséég… – suttogta kimerülten, s már majdnem meghúzta az elsütőbillentyűt, mikor a Beretta egyszerűen eltűnt a kezéből.

Karja elernyedten zuhant a talaj felé, de valami megtartotta majd visszaemelte a magasba, és húzni kezdte. A következő pillanatban egy homályos alakot vélt felfedezni, mely fölé tornyosult. Abszurd morgásféleséget hallott, meg azt a hajtóművet aminek hangja már nagyon közelről duruzsolt, de ekkor sötétbe borult számára minden és jó érzés öntötte el. A világ megszűnt létezni. Nem maradt más, csupán a semmi, mely játszi könnyedséggel szippantotta magába megtépázott elméjét.

Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták – Barlang >>>

- Kellog! Ébresztő! – visszhangzott a semmiben egy reszelős, mély, mogorva hang.

- Térj magadhoz, Őrmester! – társult hozzá egy másik, de ez sokkal szebben csengett.

- Éledezik! Hozz vizet! Gyorsan! – horkant fel az első szárazon.

Kari szemeit tompa fény öntötte el. Látása homályos volt, de hamar tisztulni kezdett, mígnem megpillantotta a szavak vélt tulajdonosait. Legalábbis az egyiket.

- Áhhh!!! – sikított fel rémületében, és menekülni akart, ám két erős kar a kemény talajhoz szegezte.

- Nyugalom! Pihenned kell! Már barátok között vagy. Nem esik bántódásod – mondta az őt lefogó, fekete bőrruhát viselő, hosszú hófehér hajú, sápadtpofájú wraith, majd lassan elengedte.

- Kari Kellog! Örülök, hogy jobban vagy! Igyál egy keveset! – térdelt a nő szabad oldalára egy ezüstös páncélzatot viselő, fehér bőrű, rövid barna hajú, fiatal jaffa férfi, majd egy kulacsot tartott a katona szájához. Közben másik kezével felemelte, és megtámasztotta az őrmester fejét, aki mohón kortyolni kezdett.

- Ne kapkodj! Azzal csak többet ártassz, mint használsz! – förmedt rá a wraith, mire a megszólított eleget tett a “kérésnek”.

- Egyenlőre legyen elég ennyi. Majd később kapsz még – vette el a kulacsot a jaffa, majd folytatta.

- Wraith barátomat, csak Jaxnek hívjuk. Az én nevem pedig Wi’roc.

- Hol vannak a társaid, és Jacksonék? – kérdezte Jax.

- … H… alotta… k… – nyögött ki egy szót nagy nehezen a nő, mire a wraith és Wi’roc keserűen nézett össze, majd a jaffa visszaeresztette Kellog fejét egy összetekert szürke ruhadarabra.

- Hozok neked egy kis ételt amitől egy- kettőre erőre kapsz! – mondta, majd kiegyenesedett és elsietett.

Ekkor Jax is felállt gugolásból, s pár méterrel arrébb sétálva egy sziklafalnak dőlve szemlélte tovább a katonát. Kari a tekintetével követte, és ezalatt tudatosult benne, hogy valami barlangféleségben van. A föld poros volt, a falak robosztusnak hatottak, a mennyezet pedig alacsonyan helyezkedett el, eléggé klausztrofób érzést árasztva. A kicsiny csarnokot a közepén parázsló tűz tette mégis barátságossá, mely körül Wi’roc tüsténkedett pár edényszerűséggel.

Az őrmester egyszer csak léptek zajára, és tompa beszéd foszlányaira figyelt fel, így egyből felkapta a fejét. Jax egy wraith kábítópisztolyt húzott elő, majd kezében tüzelésre készen tartva a barlang szájához sietett, és elővigyázatosan kikémlelt. Wi’roc mozdulatlanná dermedt egy pillanatra.

- A kapitányék azok – eresztette le fegyverét a wraith, miközben szabad karjával nyugalomra intette a bentlévőket.

Nem kellett sok, és két férfi jelent meg. Az egyik középmagas volt, atletikus testalkatú, rövid barna hajú, és teljesen embernek tűnt. Ráadásul fekete katonai gyakorlót viselt magán, szintén fekete taktikai mellénnyel. Lábán combtokban egy Zat pihent. Nyakában szíjon egy P90- es lógott. A másik magas, sötétebb bőrű és izmosabb volt. Igazi harcos kinézet. Hosszú rasztaszerű haját hátul összefogva hordta. Arcát sűrű bajusz, és szakáll tarkította. Ruhája többnyire barnás árnyalatban játszott, valószínűleg valamilyen bőrből készülhetett. Hosszú sötét kabátot viselt. Hátán méretes króm színű triplacsövű puskát hordott. Combján egy energiapisztoly szerűség nyugodott tartójában. Kari könnyedén felismerte mind a fegyvereket, mind pedig a férfiakat. Mindkettejükről illett tudnia annak, aki a Stargate Programban teljesített szolgálatot.

- Quinn kapitány! Ronon! Végre! Úgy hittük már viszont sem látunk titeket! – sietett elébük szolgálatkészen a jaffa.

- Mi a helyzet odakint? – kérdezte Jax miközben eltette oldalfegyverét.

- Sűrűsödnek a dolgok! Az adó- vevőink meg totál lemerültek jópár órával ezelőtt – felelte bosszankodva a satedai, miközben karba tette kezeit, majd Jonasra nézett aki további információkkal folytatta.

- A tel’takot megtalálták, de nem mennek vele semmire. Ami nem ment gallyra a landoláskor, azt a Ronon által telepített bomba totál elintézte. Úgyhogy abból gazdálkodunk amink itt van – biccentett a csarnok távoli végében elhelyezett pár kupac felszerelésre a langarai.

- Jómagam az éjjel sikeresen elértem a portált. A tárcsázó a helyén volt, rongálásnak nyomát nem láttam. Viszont csak úgy nyüzsögtek arra az ellenséges kutatóhajók, úgyhogy jobbnak láttam visszatérni, és beszámolni. Út közben összeakadtam Kellog őrmesterrel. Ha kis idővel később érkezem, már halott lenne – magyarázta Jax, mire a két jövevény a wraith kinyújtott karjának vonalát követve a csarnok egyik félreeső szegletében fekvő nő felé fordult, majd megindultak.

- Üdv! Jonas Quinn kapitány vagyok.

- Ronon Dex – mutatkoztak be udvariasan mikor odaértek Kari mellé.

- Jó, hogy jöttek! – próbált elmosolyodni az őrmester, de nem nagyon ment neki. A beszéd már annál inkább. Igaz csak halkan, de biztosan.

- Amint hallom, maguk nem éppen a mentőcsapat. Úgy néz ki együtt vagyunk a szarban – tette még hozzá.

- Nyakig ülünk benne, mint mindenki ebben az átkozott galaxisban – válaszolta Dex a maga egyszerű stílusában.

- Én úgy látom még van esélyünk, hogy kikeveredjünk ebből. Megvárjuk még újra leszáll az éj, majd el kell jutnunk a kapuig. Ha működik a tárcsázó, akkor van remény! – fejtette ki optimistán a volt SG- 1 tag.

- Észen kell lennünk! Nagyon! Akkor sikerülhet… – értett egyet Jax a háttérből.

- Lehet, hogy érkezik segítség! Kiküldtük a vészjelzést, vagy nem? Valaki csak megkapta! – bizakodott Wi’roc.

- Ha meg is kapták, nincs erejük velünk foglalkozni. Mindenki örül aki még egyátalán valami csoda folytán életben van! – torkolta le a mellette ácsorgó wraith.

- Bármennyire is nem kedvelem az életszívót, most egyet kell hogy értsek vele. Nem fog jönni értünk egy árva teremtett lélek sem. Magunk vagyunk! – mondta Ronon, miközben hevederestől leemelte puskáját a hátáról, majd teste mellé eresztette.

- Estig mindenki pihenjen, egyen, igyon! Készítsük össze a felszerelést! Sötétedés után indulunk! Nincs vesztegetni való időnk, mert hamarosan teljesen körbe leszünk véve. Egyre szűkebbre zárul a gyűrű körülöttünk – jelentette ki Quinn és ezzel pontot tett a beszélgetés végére. Mindenki eloldalgott a dolgára. Wi’roc visszatért a tűzhöz, Jax magányba vonult az egyik sötétebb részre, még Dex a felszerelésekkel kezdett babrálni valamit.

A langarai leült Kellog mellé, majd nem sokkal később lágyan megszólalt.

- Hogy érzi magát? Vannak fájdalmai?

- Semmi elviselhetetlen – fordult oldalára a nő, majd könyökével megtámasztotta magát. Arcába omló- kissé csapzott barna haját szabad kezével a füle mögé fésülte.

- Ha jól sejtem maga az egyetlen aki életben maradt… Tudja, az ori legyőzését követően már tényleg azt hittem, hogy béke lesz. Ám idővel be kellett látnom, hogy tartós béke egyszerűen nem létezik. Tiszta őrület ez az egész! – nézett a szemébe Jonas, majd tekintete a nyirkos plafonra kalandozott szavai közben.

- Az – felelte Kari elcsukló hangon, mivel ismét rátörtek az emlékek, melyek keserű fájdalmat generáltak lelke, és szíve legmélyén.

- Kari Kellog! Kész az ételed. Csekély, de többel és jobbal sajnos nem szolgálhatok – lépett oda Wi’roc, majd egy csajkát helyezett az őrmester elé, melyben valamiféle hús, és babszerűség gőzölgött. A közepébe egy barna színű műanyag kanál volt beleállítva.

- Köszönöm! – hálálkodott a nő, mivel végtelen éhségérzet kínozta mióta csak magához tért.

- Nincs mit. Hozok inni is! Teljes körű ellátás – mosolygott a fiatal jaffa férfi, majd elsietett.

- MRE? – nézett fel Quinnre Kellog, miközben rámarkolt a kanálra, majd az ételbe túrt. (Meal, Ready- to- Eat/ tartós katonai élelmiszercsomag)

- Sponzorál minket a hadseregük – vigyorgott a megszólított, majd gyorsan hozzá tette.

- Jó étvágyat kívánok!

- Kösz! – kezdett hozzá nagy elánnal Kari, és úgy érezte ez a legjobb amit valaha is evett.

- Vissza is tértem. Találtam egy kis kenyeret, és készítettem egy forró teát – jelent meg ismét Wi’roc, majd egy darab kenyérrel a tetején újabb csajkát tett a másik mellé.

- Ohh, imádom a teát! Szuper! Ezzel igazán lekötelezett – örült meg két falat között az őrmester, miközben elméjében azon csodálkozott, mennyire intenzíven tölti el a boldogság néhány egyszerű- hétköznapi dologtól. Menedék, társaság, étel, ital. Az alapvető emberi szükségletek.

A nap hátralevő része beszélgetéssel, pakolászással, a fegyverek előkészítésével, tervezéssel, és némi kötelező pihenéssel telt. Quinn kapitány azt akarta, hogy mindenki toppon legyen, amikor eljön az idő a menekülésre, melyet inkább csak taktikai visszavonulásként, vagy kivonásként szeretett emlegetni az öt fősre duzzadt csapat.

Kellog az alkonyat előtti órákat fel- s- alá járkálással töltötte, hogy elgémberedett tagjait kellőképpen bemelegítse. Mindemellett megtisztította M92- esét, mert az a legutóbbi éjszakán eléggé földes, és sáros lett. Jonas ráadásul felszerelte a nőt egy P90- essel is, amit még a lezuhant tel’tak vésztartalékaiból sikerült kimenteniük a kényszerleszállást követően. Elmesélte a plantétára kerülésük rövid, de annál sűrűbb történetét, mely szerint a Free Jaffa Nation egyik ha’takja fogta az Omikron bázis hívását, hogy egy Dr. Daniel Jacksont, és családját evakuálni hivatott katonai osztag nem ért haza időre, és bárki aki az adott planéta közelében van nézzen utána a dolgoknak, ha módjában áll. Az üzenetet így továbbították a többnyire kémtevékenységet végző csapatnak, mely a kegyetlen de annál gyorsabban zajló véres galaxisvédő háború viszontagságai közepette verbuválódott össze véletlen események következtében, és éppen a közelben tartózkodott. A bolygóhoz érve azonban ellenséges cirkálókba botlottak, így nem volt sok idejük a vizsgálódásra, csupán a csillagkapu környékének pásztázására, majd a segélykérő jelzés kiküldésére. Tel’takjuk javíthatatlan károkat szenvedett az “űr agyaggalamb lövészet” során, de szerencsére még sikeresen le tudták tenni a felszínre, és elhagyni a roncsokat mielőtt az agresszorok csapatai elérték volna a leszállási pontot.

- Kapitány! Eljött az idő – szakította félbe Jonas esti meséjét az odalépő Jax.

A langarai néma bólintással vette tudomásul a dolgot, majd visszafordítva a fejét Kari felé megszólalt.

- A többit nagyjából már úgyis tudja.

- Ami kevés még kimaradt, majd elmeséli ha már az Omikronon vagyuk – felelte a nő miközben mindeketten talpra álltak fegyvereikkel a kezükben.

- Áll az alku! – bólintott Quinn, s taktikai szíjára csatolta P90- esét, majd felhúzta mellénye zipzárját.

- Készen vagyunk – jelentette ki Dex, majd a pároshoz sétált, és egy fekete rohamzsákot nyújtott át a kapitánynak.

- Akkor indulás! – fogadta el Jonas, majd a hátára vette.

Wi’roc ezalatt felszedte azt a földön heverő ruhadarabot, mely az őrmester számára szolgált párnaként. Valójában a köpenye volt az. Kibontotta, majd kirázta, és gondosan magára terítette.

- Ezt itt ne hagyd! – adta át a közeli falrészhez támasztott botfegyvert a jaffának Jax.

Ő maga egy wraith puskát szorongatott, és szintén sötét színű rohamzsákot viselt.

A csapat szépen felsorakozott a barlang szájánál, majd Dexszel az élen végleg elhagyták átmeneti menedékhelyüket és kiléptek az éjszakába, hogy megkezdhessék útjukat melynek célja nem volt más mint a túlélés. Maga az élet.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Azután így szólt az Úristen: “Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.” …

[Ószövetség/ Teremtés könyve 2./ A második teremtéstörténet, a paradicsom/ Részlet]

Milky Way- galaxis – P6O- 146 – Omikron bázis >>>

- Emberek! Tartsák szabadon a folyosót! Ha nem tudunk akadálymentesen közlekedni, senki nem jut innen sehova! Mindenki maradjon a falak mellett! – förmedt a főfolyosó kellős közepén felgyülemlett kisebb- nagyobb csoportosulásokra Ronald Greer, az Amerikai Tengerészgyalogság főtörzsőrmestere. Tetőtől talpig MARPAT BDU- t (Marine Pattern- a USMC digitális álcamintjája/ BDU= Battle Dress Uniform- az Amerikai Hadsereg 2005- ig használt gyakorlóinak elnevezése- jómagam általában a gyakorló szó helyettesítésére használom) viselt, fekete bakkancsokkal, valamint coyote színben pompázó taktikai mellénnyel, és combtokkal melyben egy M92- es várt bevetésre. Rohamzsákját félvállon cipelte, melynek színe természetesen mellényéhez idomult. Jobb kezében egy G36k pihent.

- Köszönöm! Látják, hogy megy ez – ismerte el harsányan, majd tovább haladva pár métert megtorpant egy rövid sötéthajú, enyhén borostás, DPM (Disruptive Pattern Material- brit álcaminta- az “esőáztatta mező” színeivel) gyakorlós férfi előtt, aki a falnak támasztva hátát táskáján ücsörögve éppen az XM8- asát bütykölte ölében. Ügyet sem vetve a főtörzsre, még csak fel sem nézett az érkezőre. Minden figyelmét puskájának szentelte, melyre egy M320- as gránátvetőt applikált éppen.

- Elállod a fényt pajtás! Így nem tudok ám dolgozni – szólalt meg végül, de még mindig nem tekintett a Marinera.

- Greer főtörzs vagyok. Egyesült Államok, Tengerészgyalogság – mondta a tiszthelyettes, miközben arrébb lépett párat, majd folytatta.

- Rivendell altiszt?

- Teljes életnagyságban. Hallom egy rajban leszünk, valami felső kategóriás küldetésen… – felelte az új- zélandi aki hazája zászlaját zubbonyának bal vállán viselte, alatta egy kör alakú felvarróval, melyre fekete alapon egy fehér kiwi madár volt hímezve New Zealand felirat kíséretében.

- Úgy tudom egy IOA- s ügynöknőcskét kell majd pátyolgatnunk. Meg vagyunk mi áldva! Amúgy is nyakig ülünk a szarban, erre még ez is! – reagált bosszúsan zsörtölődve az afroamerikai, s Rivendell jót vidult szavain. Ezalatt XM8- asára egy ACOG (Advanced Combat Optical Gunsight- teleszkópos optika fegyverekhez) is felkerült, majd dolgavégeztével a puskát maga mellé támasztotta a falnak, és felállt.

- Különleges ügynöknőcskét – javította ki huncut képpel Greert, majd hozzátette.

- Ráadásul valami hadnagyocska is velünk jön az áldott légierejüktől.

- Róla már hallottam. Fraiser hadnagy. Nem hiszem, hogy problémát okozna az elviselése – válaszolta az amerikai, mikor egy ABU (Airman Battle Uniform– az Amerikai Légierő új álcamintája- air tigernek is becézhetik- ilyet hord pl. Vanessa James alhadnagy) gyakorlós, fekete tak- mellényes, hosszú barna haját kontyban hordó nő jelent meg a duó mellett. Hátán fekete rohamzsákot cipelt. Nyakában egy P90- es, még kezében egy a ruhájával megegyező álcamintázatú huzattal ellátott MICH (Modular Integrated Communications Helmet- MICH TC- 2000/ hasonló az Advanced Combat Helmethez aka ACH- hoz/ az Amerikai Hadsereg jelenleg rendszerben lévő sisakja) sisak lógott. Zubbonyának gallérján tisztán kivehetőek voltak a hadnagyi rendfokozati jelzések.

- Ezt örömmel hallom, Főtörzsőrmester! – jelentette ki magabiztosan, mire a két férfi azonnal szalutált neki, mely gesztust szabványszerűen viszonozta.

- Asszonyom! – köszöntötte egyszerűen, és szárazon Ronald.

- Üdv, Hadnagy – bökte ki Rivendell, mialatt leeresztette a karját.

- Altiszt. Jöjjenek utánam! Ashby alezredes az imént adta ki az indulási parancsot. Armitage különleges ügynök, és három Marine már a kapunál várnak ránk – mondta a hadnagy, majd a két férfi között átfurakodva azon nyomban az indítóterem felé vette az irányt.

- Hadnagy! Egyátalán mi ez a fene nagy titkolózás?! Mibe csöppentünk tulajdonképpen? – iramodott utána megnyújtott léptekkel Greer.

Ezalatt Rivendell felvette DPM mintázatú hátizsákját, és kezébe kapta XM8- asát, majd üldözőbe vette újdonsült csapattársait.

- Tulajdonképpen fogalmam sincs róla. Annyit tudok amennyit maguk. Semmit – felelte a fiatal tisztnő.

- Szóval azt mondják, hogy az a Pilla őrmester magukhoz is csak úgy spontán odaállított, hogy “Hé, be lettél osztva egy speciális, és magas prioritást élvező küldetésre, az alezredes parancsára.” – érte be a párost kocogva az új- zélandi.

- Ahogy mondja, Altiszt – vágta rá a tengerészgyalogos.

- Valami olyasmi. Nekem még azt is mondta, hogy katonaorvosként nélkülözhetetlen vagyok erre a misszióra – magyarázta Fraiser, majd gyorsított, és nem sokkal később a trió be is toppant a csillagkapunak otthont adó csarnokba, ahol valóságos kis fogadóbizottság várta őket, élükön egy hosszú vöröshajú, fekete keretes szemüveget, és CADPAT ruházatot viselő nővel, valamint Nick Ashbyvel.

- Alezredes! – köszöntötte tiszteletteljesen feljebbvalóját a hadnagy.

- Uram! – mondta szinte egyszerre Greer, és Rivendell a bázisparancsnoknak.

- Örülök, hogy ilyen szépen összejöttünk! Armitage ügynök! Íme a csapata – biccentett a jövevényeknek Ashby, majd átadva a terepet az IOA- snek, hátrafűzött karokkal oldalra vonult a fal mellé.

- Hadnagy, Altiszt, Főtörzsőrmester. Amber Armitage különleges ügynök vagyok az IOA Bevetési Osztályától. Fontos csomagot kell eljuttatnom Cameron Mitchell vezérőrnagyhoz, és ebben lesznek a segítségemre.

- Mégis miféle csomagról lenne szó, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg Fraiser kíváncsian.

- Erről – állt félre a nő, majd a mögötte álló három MARPAT ruhás, teljes menetfelszereléses Marine, mire egy hatkerekű robotjármű látványa tárult az újonan érkezettek szeme elé, ami meg volt pakolva jópár közepes méretű krómszínű fémládával, melyek kupacát sötétzöld álcaháló takarta el az avatatlan tekintetek elől.

- Gondolom Mitchell vezérőrnagy nem fémláda hiányban szenved odaát a Pegasusban… ? Armitage ügynök – bukott ki az SAS- esből egy szabadelvű elszólás Ronald Greer legnagyobb örömére, aki alig tudta palástolni vigyorát. Leszegett fejjel, jellegzetes nyolcszögletű MARPAT mintázatú USMC sildes sapkájának árnyékába rejtette arcát.

- Egyenlőre elég csak annyit tudniuk, hogy ennek a pakknak minden áron célba kell érnie! – szólt közbe Ashby, kisegítve a kínosan, és önkéntelenül is elmosolyodott Armitaget.

- Értettük, Uram! – tett pontot egy ügyes, és jól bejáratott huszárvágással diskurzus végére Fraiser hadnagy.

Bár Rivendellről nem tudott semmit, de Greert a jóhíre már megelőzte, és nagyon nem akarta, hogy esetleg a tengerészgyalogos is beszálljon a kérdezősködésbe. Egyszerűen csak biztonságban el szeretett volna jutni a Pegasusba. Speciális küldetés keretében, vagy anélkül. Neki aztán tök mindegy volt, csak indulhasson már ebből a halálkatlanná vált galaxisból minél messzebbre.

- Ígérem, amit megoszthatok önökkel azt meg is fogom, de majd útközben. Az idő sürget! – magyarázkodott Armitage, miközben a csapattól pár méterre elhelyezkedő csillagkapu gyűrűje forogni kezdett, ahogy megkezdődött a tárcsázási folyamat.

Az IOA ügynöke még magára kapott egy fekete hátizsákot, hosszú vörös haját egyetlen copfba fogta, majd fekete kötöttsapkát húzott a fejére. Vele együtt a többiek is elvégezték az utolsó simításokat a felszerelésükön, s közben a féregjárat egy hangorkán kíséretében aktiválódott. Greer mielőtt két vállra vette volna a zsákját, egy KINO- t emelt ki belőle.

- Sok sikert kívánok! Vigyázzanak magukra! Odaát találkozunk! – búcsúzott valamennyire túlkiabálva a robajt Ashby, majd sietve elhagyta a helységet, hiszen akadt még dolga bőven. Egy bázist kellett evakuálnia.

Mivel Armitage egy kissé elanyátlanodott képet vágott a katonákra nézve, és Fraiser sem volt éppen túltapasztalt vezető, így Ronald Greer kezdte meg a szervezkedést, mivel már erősen benne volt a mehetnék.

- Ha megendegi, Asszonyom! Ügynök – vetette oda a két nőnek, majd a Marineok felé fordult.

- Greer főtörzs vagyok! A barátaimnak csak Greer főtörzs! Melyikük akar játszani a kisautóval? – kérdezte a három férfi képébe ordítva, egy bájos bemutatkozást követően.

- Én vállalom, Főtörzs! – érkezett egy határozott és hangos válasz a középen állótól.

- Akkor kapja fel azt az átkozott távirányítót! Nem érünk rá karácsonyig! A többiek a rámpára! Ék alakzat, én vagyok a csúcsa! Mögöttünk jön az autó és irányítója, majd a hadnagy és az ügynök párban! Altiszt, ha kérhetem?! – sziporkázott tovább Greer.

- Zárom a sort, Főtörzs – bólintott Rivendell, majd gyorsan mindenki az utasításoknak megfelelő pozícióba helyezkedett.

Ronald ekkor a KINO- t a féregjáratba dobta, majd mellényének belsejéből előkotorta a távirányítóját. Pár pillanatig a kis kézikonzol monitorát bámulta, majd leeresztett műszerrel, viszont felemelt G36k- jával belépett az eseményhorizontba.

- Tiszta! Indulás! – kiáltotta még el magát mielőtt elnyelte a folyékony naquadah.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Figyelj imádságomra, Uram, ne zárkózz el könyörgésem elől! Fordulj felém és hallgass meg! A félelem hajszol, az ellenség zaja és a gonoszok lármája megzavar. Mert bajt hoznak rám, bőszülten támadnak. A szívem remeg bensőmben, és halálfélelem környékez. Félelem, aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el.” …

[Ószövetség/ Zsoltárok könyve 55./ Az üldözött imája/ Részlet]

Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták – A csillagkapu környéke >>>

- Helyzet? – hasalt le Jonas Quinn mellé, egy bokor aljába a puha földre Ronon Dex.

Egyik karját álla alá helyezte. Szabad kezében sugárpisztolyát szorongatta.

- Nem tudom mit vacakolnak ennyit. Te láttál valamit? – kérdezett vissza a kapitány csendesen.

- Az őrjáratok közel járnak. A gyalogosokat megtaláltam, pontosan amerre az életjel detektor mutatta. Nincs idő sokat teketóriázni! – suttogta felderítése alatt szerzett információit, némi velős magánvéleménnyel fűszerezve a satedai.

Közben a langarai egy éjjellátót helyezett a fejére, melyen keresztül tisztán láthatta a gyorsan közeledő Wi’rocot, és Kari Kellogot. Mögöttük pár méterrel a közeli kidőlt csillagkapu DHD- je árválkodott a holdfényben fürdő tisztás közepén.

- Kettő probléma van, Kapitány! – guggolt le botfegyverével megtámaszva magát, a két férfi mellett Wi’roc.

A Canadai Légierő őrmestere óvatosan, és nehézkesen féltérdre ereszkedve hallgatta párbeszédüket.

- Ne kímélj! – sürgette Quinn a szabad jaffát miközben leemelte éjjellátóját, majd kérdően tekintett fel a fiatalemberre.

- Tau’ri barátunk nem nagyon emlékszik chappa’ai címekre. Egyátalán nem. Biztosan a sebesülése lehet az oka.

- Hmm, talán a hosszútávú memória szenvedhetett traumát… Mindenesetre említhette volna ezt korábban! – fordult egy pillanatra a nő felé Jonas, majd folytatta.

- Akkor miért nem ütöttél be egy általunk ismert pontot?! – hadarta értetlenül.

- Ez a másik! A tárcsázó használhatatlan. A delmac- ok eltűntek! – sütötte le bosszúsan tekintetét Wi’roc.

- Hogy mi?! A fene megeszi ezeket! Biztosan a tegnap esti események után barmolták szét! – szentségelt mérgesen Dex.

- És az energiaforrás? – tudakolta a kapitány reménykedve.

- Azzal nincs probéma! – felelte a jaffa, mire Quinn a mellette lévő hátizsákjának főrekeszéből egy laptopot kotort elő.

- Mondja, hogy tárcsázó program van rajta! – szólította meg kissé elkeseredetten Kellog, amire csak egy mosoly formájában jött válasz a férfitól.

- Ezt már szeretem látni! Nagyon szeretem – vigyorodott el Dex, miközben az oldalára gördült, hogy jobban láthassa az eseményeket.

- Tudod hogyan kell összekötni a tárcsázóval, Kapitány? – tette fel a nagy kérdést óvatosan Wi’roc.

- Hogy a fenébe ne tudná, kölyök! Ő az agy a csapatban – bizonygatta Dex, majd elhallgatott Jonastól várva némi megerősítést.

- Egyszer olvastam, hogy a tau’ri harmadik Alpha bázisán hasonló rendszert állítottak fel. Elméletileg meg tudom csinálni – fejtette ki a férfi, némi kételyek közé taszítva ezzel társait.

- Elméletileg nem jutunk ki innen, csak gyakorlatilag! – morogta a satedai türelmetlenül.

- Mi folyik odalent?! Már látom a keresőhajók fényét! A felszíni egységeik pár percen belül a nyakunkon lesznek! Nem késlekedhetünk tovább! – ütötte meg a négyes fülét, egy a fejük fölül érkező halk, reszelős hang.

Wi’roc és Kellog meglepetésükben feltekintve csupán egy tompa, kicsi fényforrással minimálisan megvilágított sötét árnyat véltek felfedezni az egyik közeli fa lombjai között. Jax volt az egy életjel detektoros kézikonzollal a markában. Ha a kijelző halovány fényereje és az éjszaka nem is, de a hangja és a modora azonnal elárulta.

- Akadt egy kis probléma, de van rá orvosság. Rononnal elmegyünk a DHD- hez, és egy- kettőre megbütykölöm. Aztán már itt sem vagyunk – számolt be a legfrissebb fejleményekről a figyelőposzton szobrozó társának Jonas.

- Akkor ne is pazaroljunk több szót! – válaszolta Jax, mire Quinn ismét feltette éjszakai optikáját, felpattant majd laptopjával az egyik, még P90- esével a másik kezében a DHD felé iramodott. Dex pedig nyomban utána vetette magát.

Az őrmester és Wi’roc szépen behúzodtak elillant társaik előző tartozkodási helyére, hogy maximálisan beleolvadjanak az éjjeli árnyakba, és az alvó természetbe.

- Királynőm, vedd el az éveiket! – törte meg a pillanatnyi síri csendet Jax halk rimánkodása.

- Mi történt? – kérdezte hátára pördülve, aggódva a nő.

- Egy szemvillanásra valami interferenciát váltott ki a detektorból! Tapasztalataim szerint letapogatást végeztek a közvetlen környezetünkben. Gondolom bolygó körüli pályáról. Ezek se teljesen idióták! Úgyis tudják, hogy a kapuhoz kell jönnünk… Rühellem, hogy mindig igazam van! A gyalogosok, és a keresőkompok is közeledni kezdtek! Gyorsan jönnek! – mondta ki Jax, és már hallani is lehetett a jellegzetes hajtóműhangokat, melyek határozottan erősödtek.

Kellog villámgyorsan mellénye egyik felső zsebéből egy távcsövet húzott elő, majd hasra helyezkedve szemei elé rántotta, miközben egy gomb segítségével éjszakai módba kapcsolta az eszközt. Látta amint Jonas a DHD mellett térdepel, combján a laptoppal. A satedai pár méterről fedezte társát, nehogy meglephessék munka közben. Kari tisztán kivehette, amint felkapták fejüket a közeledő robajra.

- Kellog őrmester! – jelent meg Jax a nő mellett, aki meglepetten fordította oldalra a fejét.

A wraith átnyújtotta neki kézikomputerét, majd felállt. Wi’roc is felegyenesedett, majd egymásra néztek.

- Mire készülnek? – értetlenkedett az őrmester.

- Időt kell nyernünk, Kari Kellog. Ral- tora kree! – felelte fejet hajtva a jaffa, csendesen és tisztán.

- Megpróbáljuk elvonni a figyelmüket, amég megnyílik a portál. Gyerünk! – emelte fel fegyverét indulásra készen Jax, majd Wi’rockal egyetemben nyomban elnyelte őket az éjszakai erdő.

A nő pár pillanatig bámulta a feketeséget, mikor egy ismerős zajra lett figyelmes. Egy ékzár ugrott a helyére a kifordult csillagkapu gyűrűjének mentén. Távcsövét azon nyomban a DHD- re irányította. A két férfi immár futva feléje közeledett. Tüstént kikecmergett a növények részleges takarásából, majd Quinn hátizsákjával, és Jax konzoljával a kezeiben a páros elé igyekezett.

- Hol vannak a többiek? – kérdezte azonnal Jonas, miközben átvette táskáját, majd belehelyezte laptopját, és a zsákot a hátára kapta.

Ám mielőtt bármiféle válaszadásra esély adódott volna, energiafegyverek lövéseinek hangjai hasítottak az éjszaka viszonylagos nyugalmába. A trió egyből a vélt irány felé fordította figyelmét, ahonnan a sűrű rengetegen keresztül is látni lehetett a villanásokat. A kutatóhajók keresőfényei időlegesen szintén oda csoportosultak. Mindeközben az utolsó ékzár is a helyére ugrott a csillagkapun, majd folyékony naquadah lövelt ki átlósan a sötétkéken játszó, csillagokkal tarkított égbolt felé. Ebben a pillanatban a közelben lebegő járművek reflektorai megfordultak, majd rohamosan közeledni kedtek.

- Menjen, Őrmester! Most! – förmedt a nőre Dex, s kitépte kezéből a wraith szerkezetét, majd annak képernyőjére tapadt.

- Induljon! Az Omikront tárcsáztuk – bólintott beleegyezően Jonas, mire Kellog nagy nehezen célba vette a kaput. Útközben elővette mellényéből GDO- ját, majd aktiválta azt.

- Jonas, Ronon! Jöjjenek! – kiáltotta megtorpanva a kapu mellett, mikor egy ellenséges hajó megállt fölötte, és megvilágítva őt tüzet nyitott rá. Kari nem tehetett mást, így haladéktalanul belevetette magát az aktív féregjáratba.

- Fogd! – nyomta a langarai kezébe a komputert Dex, majd előhúzta satedai triplacsövű puskáját, és lőni kezdte a hajón lévő fényforrást, ami azon nyomban ki is aludt. Az agresszorok járművének főlövege pedig a DHD- t vette célba, majd könnyedén meg is semmisítette.

- Mennünk kell! – ordította neki Jonas a hangzavarban.

- Mi lesz a többiekkel?! – kiáltott vissza a satedai, mialatt egyfajta zárótűz közepette futásnak eredtek.

- Odalettek! Megszűnt a jelük – érkezett az elkeserítő válasz, majd Quinn kapitány egy közeli robbanás kíséretében az eseményhorizontba vetette magát, miközben Jax minikomputere kirepülve kezéből pár méterre a csillagkaputól a talajnak csapódott.

Ronon Dex azonban már nem volt ilyen szerencsés. A detonáció olyan közel történt, hogy ledöntötte lábáról a satedait, aki elvesztve egyensúlyát a földre esett. A szabadságot jelentő átjáró csupán egy karnyújtásnyira volt tőle, azonban a tisztás szélét elözönlő őrjáratok és a feje felett lebegő hajó kereszttűzében már képtelen volt felállni, és bele ugrani. Kúszva próbálta elérni a szelíden fodrozódó felszínű naquadaht, ám a csillagkapu az orra előtt bontotta a kapcsolatot.

Nem messze Jax műszere kissé megrongálódva, de még úgy- ahogy üzemelt. A kijelzőjén látható egyetlen zöld pontot, rengeteg piros pont öltelte körbe, majd egyszer csak a zöld pötty kialudt, s ezzel együtt a minikomputer képernyője is elsötétedett.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Uram, Istenem, ha olyasmit tettem… ha kezemhez jogtalanság tapad, ha gonoszul bántam barátommal, ha kegyelmeztem az igazságtalan elnyomónak, akkor üldözzön és fogjon el ellenségem! Tapossa el életem a földön és tiporja bensőmet a porba!” …

[Ószövetség/ Zsoltárok könyve 7./ Az üldözött igaz imája/ Részlet]

Örömmel jelentem be, hogy elkészült Chaya új SG videója, melyet a Stargate Galaxy nevet viselő FRPG oldal promojának készített, ahol admin vagyok már vagy öt éve. Ezúton is köszönjük neki! Jó szórakozást hozzá!

LJ Lockhart

STARGATE: NIGHTFALL

[Prológus]

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Aztán láttam, hogy egy másik angyal átrepül az égbolton. Nála volt az örök evangélium, hogy hirdesse a Föld minden lakójának, minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek. Nagy szóval hirdette: “Féljétek az Istent és dicsőítsétek, mert eljött ítéletének órája!” …

[Újszövetség/ Jelenések könyve 14./ Az ítélet meghirdetése/ Részlet]

Föld  – USA – Minnesota állam >>>

- Nos, itt vagyunk. Csak te, meg én. Most biztos azt kérdezed, hogy mi a frászt keresek itt, ahelyett hogy harcolnék?! Tudom… Te küzdenél a végsőkig, és soha nem adnád fel. … Szinte hallom a hangodat, amint azt mondod. “Az Isten szerelmére, hát csak kell valami megoldásnak lennie!” De nincs megoldás, szerelmem. Most az egyszer nincsen. Nem tudok választ adni. Megállt a tudomány. A reménytelen, és szüntelen harcba pedig már réges- régen belefáradtam. Az életből is elegem van, hisz az egyenlő az állandó, … végnélküli küzdelemmel – mondta keserűen, és halkan maga elé Samantha Carter, az Amerikai Egyesült Államok Légierejének nyugalmazott vezérőrnagya. Fekete bőrcsizmát, világoskék farmernadrágot, és sötét pulóvert viselt combközepig érő kopottas bőrkabáttal. Arca sápadt volt, és ráncok tarkították. Tekintetét az ég felé fordította, ahol tisztán láthatta a szinte másodpercenként felvillanó majd eltűnő fénypontokat. Ütközet zajlott a világűrben. A legnagyobb, és legelkeseredettebb csata dúlt, melyet az emberiség valaha is vívott.

- Olyan magányosnak érzem magam nélküled. Mindig arra gondolok, hogy mennyi évet vesztegettünk el a karrierünkre pazarolva, ahelyett hogy együtt töltöttuk volna mind. … A szívem szakad bele – gördültek le apró könnycseppek a nő arcán. Térdeit maga elé húzta, majd karjaival átkulcsolta azokat.

- Fiatalon azt gondoltam milyen csodás minden, … hogy szerencsés vagyok, mivel olyasvalaminek lehettem részese melynek nem sokan- e világon. És az egész mire volt jó?! Arra, hogy végignézzem mindenki elmegy akit szeretek… – kezdett csendben zokogni Sam. Karikás szemei egyik pillanatról a másikra váltak vörösessé. Szájában sós ízt érzett, amint könnyei keresztülfutottak ajkain, majd álláról ölébe hullottak alá.

- Annyira egyedül vagyok. Bárcsak ittlennél, és átölelnél … megcsókolnálak, és nem eresztenélek el soha! – Samantha Carter élénkzöld pázsiton, ugyanolyan formájú és méretű hófehér sírkövek rendezett sorai között üldögélt egymagában. Egyszer csak furcsa zaj ütötte meg fülét, de nem fordított neki túlságosan nagy figyelmet, ugyanis pontosan tudta mi generálja azt.

- Ezek el akarnak minket pusztítani. Ki akarnak minket irtani. Csupán a származásunk miatt! Mindenki fél, és retteg. Nem tudjuk őket megállítani. De én nem félek. Azt hiszem megváltás lesz ez nekem – habogta maga elé a közeli sírkőre meredve, miközben dzsekije egyik ujjába törölte könnyeit. A hang egyre csak erősödött. Szinte már bántotta a nő füleit. A borús és szürke égbolton furcsa sötét sziluettek jelentek meg. Az űrből szálltak alá. Pár pillanattal később fénylő pontok váltak el a sziluettektől, melyek a nő felé közeledtek.

- Nemsokára újra együtt leszünk, és nem válunk el többé… – hajolt előre Samantha Carter, majd egyik kezét gyengéden a jéghideg sírkőre helyezte. Eközben a fénylő pontok elérték céljukat, és pár száz méterre Samtől eszméletlen hangzavar közepette csapódtak a felszínbe pusztítást hozva- e világra. Az utak felhasadtak, az alattuk futó vezetékek szétmorzsolódtak és víz meg gáz tört fel a mélyből. A fák kicsavarodtak és porrá zúzódtak, vagy hamuvá égtek csakúgy mint a környező növényzet jelentős része. Tornádó erősségű vihar kerekedett, melyben járművek, épuletdarabok, és mindenféle tárgyak repkedtek. Emberi segélykiáltások, sikítások, és jajjveszékelések hallattszottak, melyeket el- elnyomott a szél fülsüketítő sivítása, s mindenhol csak a halál volt az úr. A nő pedig csak lehunyta könnyes szemeit, majd egy férfi arcát vélte felfedezni. Azét a férfiét, akit mindennél jobban szeretett. Ezalatt már érezte a lökéshullám mindent elsöprő erejét, a hőmérséklet és a légnyomás drasztikus emelkedését, de Samantha Carter kezével még egyszer utoljára végigsimította a márványba vésett betűket, miközben ajkaival formálta is a szavakat melyeket alkottak.

- Jonathan J. O’Neill…

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Ezután láttam, hogy megnyílt az égben a tanúságtétel sátrának temploma. A templomból hét angyal lépett ki a hét csapással. Ragyogóan fehér vászonruhába voltak öltözve, mellükön aranyöv. A négy közül az egyik előlény a hét angyalnak hét aranycsészét adott. Ezek az örökkön- örökké élő Isten haragjával voltak tele.” …

[Újszövetség/ Jelenések könyve 15./ A hét csésze angyala/ Részlet]

Cheyenne Mountain Complex – SGC 27. szint – Parancsnoki iroda >>>

John Sheppard komor, és keserű arckifejezéssel könyökölt masszív, fából készült íróasztalának vaskos lapjára, melyet személyes tárgyai, hivatalos jelentések kupacai, egy poros laptop, és jelentős mennyiségű törmelék borított. A helység egy tompa robajt követően megrázkódott, minek köszönhetően a plafonról finom vakolatpor hullott alá, melyből a férfi őszülő hajába is jutott egy keves. Ügyet sem vetett a történtekre hiszen már megszokta, csakúgy mint az állandó DEFCON 1 riadókészültséget, a vörös lámpák idegesítő villogását a folyosókon, az akadozó energiaellátást, az ellenség által egyfolytában zavart kommunikációt, a rengeteg meghibásodást és az utánpótlás teljes hiányát. Volt még további ezer probléma mely fennállt, de hirtelenjében ezek ötlöttek eszébe miközben a világítás némi elektromos zizegés kíséreteben ki- kihagyott a szobában. Sheppard csak meredt maga elé, ám kisvártatva megcsörrent egy telefon. Az asztala egyik félreeső szegletében elhelyezett piros színű szerkezet kelt életre. Komótosan a kagylóért nyúlt, majd a füléhez emelte.

- Itt Sheppard. … Igen. … Értettem! … Igen. … Sajnálattal hallom, Uram. … Önökkel is! – beszélt bele szárazon, majd dolgavégeztével lassan helyére tette a készüléket. Az asztalra támaszkodva felállt fekete bőrkarosszékéből, egy nagy levegővétel kíséretében a hajába túrt, majd pár lépést követően irodája egyik ajtaját feltárva átsétált a szomszédos romokban heverő eligazítóterem végébe ahol leballagott az ott talalható csigalépcsőn egészen az irányítóihelységig. Közben a komplexum újfent megremegett.

- Dandártábornok! – köszöntötte a bent tartózkodó egy szem technikus, mikor észrevette felettese érkezését. Az irányító sem volt éppen rózsás állapotban, de a rendszerek nagy része még úgy- ahogy üzemelt. A padlót helyenként kisebb- nagyobb sittkupacok, és egy- két letakart holttest borította. A különféle komputerekből, és egyéb műszerekből néhol kiégett vezetékek egész kötegei türemkedtek ki magatehetetlenül. A falat ezek környékén koromfekete égésfoltok tarkítottak, és persze porraloltó használatának nyomai. Máshol pedig repedések egész hálózata terpeszkedett egyre széjjelebb.

- Az elnök halott. Az óvóhelyét lebombázták – jelentette ki halkan Sheppard, majd közelebb lépett az ablakhoz, melyen keresztül megpillantotta az aktív féregjáratot eltorlaszoló IRIS- t. Az alant elterülő indítócsarnok kongott az ürességtől. Világítása éppen hogy csak pislákolt. A terem végében egyfajta bizarr, kékes árnyalatú fény játszott a falakon mely az IRIS mögül kiszűrődő, és a kapu hátoldalán szelíden fodrozódó féregjáratnak volt tulajdonítható.

- Sajnálom, Uram. … Már csak az IRIS működik. Az erőtérre nincs elég energiánk – magyarázta a technikus, miközben a hegy megintcsak nyögött egyet, valoszínűleg a felszínen kapott újabb találattól.

- Mikor telik le a harmincnyolc perc? – nézett az eléggé nyúzott állapotban lévő, koszos és sebes arcú, szakadt overált viselő törzsőrmesterre az SGC parancsnoka.

- Meg tíz perc, Uram. De nem hinném hogy le tudjuk őket tárcsázni. Hiába a Dr. McKay által írt program. Az övék egyszerűen gyorsabb. Sajnálom, Uram – szegte le fejét a tiszthelyettes, mivel az utóbbi napokban csupán rossz hírekkel szolgálhatott felettesének.

- Én is… Legalább jópár csapatot sikerült átjuttatnunk – sóhajtott nagyot Sheppard, mikor egy sebesült katona rontott be.

- Dandártábornok! Betörtek a hegybe! Immár képesek betranszportálni! Mar itt vannak le… – kiáltotta majd hangja elcsuklott, összeesett és csendben kilehelte lelkét. John Sheppard ekkor már hallotta az SGC kanyargós folyosóin visszhangzó monoton, és baljóslatú léptek rabszódikus zaját. Közeledtek, és semmi sem állhatta útjukat. Az SGC parancsnoka combtokjában pihenő pisztolyáért nyúlt, majd kibiztosította azt. Hasonlóan cselekedett a közelben ácsorgó ledöbbent technikus is aki remegő kezekkel ugyan, de langoló dühtől vezérelve, összeráncolt szemöldökkel emelte fegyverét az egyik bejárat irányába.

- Szükségünk lesz szolgákra a másvilágon. Vigyünk magunkkal minél többet! – nézett rá egy pillanatra Sheppard, mialatt ő is célra emelte M92- esét. Arca ugyan nyúzott volt és erős borosta borította, ám szája sarkába egy apró irónikus vigyor kúszott, még szemei felcsillantak, mint régen oly sokszor. A törzsőrmester némán bólintott, majd összeszorította fogait. A hangok egyre közelebbről hallattszottak, majd tulajdonosaik egyszerre jelentek meg az irányító mindhárom bejáratában, és a pokol elszabadult. Az egyik Beretta pár lövést követően a földre esett, csakúgy mint gazdája, még a másik jópárszor eldördült. Sheppard még akkor is tovább huzogatta az elsütőbillentyűt mikor tárja már kiűrült, s csak a jellegzetes kínos kattogás hallattszott. A szán pedig már régen hatraugrott, és némán ott is maradt. Azonban az energiafegyverek fülsüketítő zaja nagyrészt elnyomta mindezt. Tíz másodperc sem telt bele és csend lett. Tisztán hallattszott amint John Sheppard dandártábornok, az SGC parancsnokának teste a kapott halálos találatok következtében a hideg padlóra rogyott, majd élettelenül terült el a technikus tetemétől alig pár méterre. Hanyatt feküdt. Egyenruháját több helyen vér, és égésnyomok borították. Szemei nyitva voltak. Jobb keze még mindig markolta önvédelmi fegyverét. Bal kezében egy apró fekete tárgyat szorongatott, melynek oldalán kicsi piros gombocska nevetett a tűzharcot követően még mindig talpon lévő számtalan életben maradt betolakodóra. Sheppard hüvelykujja ezen nyugodott. Az irányító monitorjain néma visszaszámlálás keretében megjelent az önmegsemmisítésig hátralevő idő. Öt… négy… három… kettő… egy…

Milky Way – Föld körüli űr – Atlantis >>>

- Atlantis hívja az SGC- t! Atlantis az SGC- nek! Itt Evan Lorne ezredes. Vétel. … Hallanak, SGC? Sheppard dandártábornok! Itt Lorne. Vétel.

– Sajnálom, Uram. A kapcsolat megszakadt – felelte konzolja mellől tanácstalanul Adriana Banks.

- Hogy érti, hogy megszakadt? – förmedt rá a közelében ácsorgó férfi, miközben megkapaszkodott az ős pultban mivel a város találatot kapott, és az erőlökés következtében a tiszt majdnem elvesztette egyensúlyát.

- Azt hiszem mindannyian tudjuk miért. Az SGC megsemmisült. Hatalmas hőmérséklet növekedés érzékelhető a Cheyenne- hegy koordinátáiról – jegyezte meg egy hatrébb elhelyezett pult mögül Dr. Radek Zelenka, mire Lorne szomorúan sütötte le tekintetét egy pillanatra.

- Pajzsok? Fegyverek? – sóhajtott nagyot végül, majd a cseh tudós felé fordult.

- Pajzsok minimumon. Fegyverek rendben. Úgy gondolom, hogy lassan ideje lenne visszavonulnunk, Ezredes – felelte az asztrofizikus aggodó tekintettel.

- Visszavonulni. Visszavonulni?! Hát nem volt még elég?! Az elmúlt hetekben mást sem csináltunk! Mégis hová vonuljunk vissza?! Hagyjuk itt a Földet, ezeknek?! – mérgelődött Atlantis vezetője, mivel nem nagyon látott kiutat- e reménytelen helyzetből.

- Ezredes. Úgy tűnik nem nagyon van más választásunk. Itt már az önök népének túlélése a tét. Távlatokban kell gondolkodnia! Az athosiak is átestek hasonló helyzeten, kérem hallgasson rám! Meneküljünk, amég tehetjük! – szóltalt meg lágyan és higgadtan az iranyítóba belépő Teyla Emmagan. Mindeközben Atlantis továbbra is szünet nélkül kapta a kisebb- nagyobb találatokat.

- Mi a fenét csinál Mehra abban a székben?! – horkant fel ismét a közeli konzol peremébe markolva a férfi, majd lenyomott egy gombot Banks klaviatúráján, és beszélni kezdett.

- Atlantis minden földi, és szövetséges hajónak. Itt Evan Lorne ezredes beszél. Mint azt mar bizonyára önök is tudják, az SGC megsemmisült. Plusz pár perce kaptunk hírt, melyszerint az elnök halott. Az óvóhelyet lebombázták. A vezérkar nagy része is odalett. Az ellenség minden erőfeszítésünk ellenére immár a legtöbb kulcsfontosságú városban nagy erőkkel van jelen a Földön. Atlantis képtelen folytatni a harcot. Javaslom az azonnali visszavonulást a Pegasusba! Vétel.

- Itt Anne Teldy ezredes az Athenaról. A hiperhajtóművünk pár perce felmondta a szolgálatot. A pajzsunk a végét járja. Ki vagyunk lyuggatva, akar egy ementáli. Több helyen is szökik az atmoszféra. Rengeteg a sebesültünk. Mi már nem megyünk innen sehova, de minden erőnkkel fedezzük a visszavonulásukat. Az Úr legyen önökkel, Ezredes. Vétel, és vége – érkezett az első, eléggé elkeserítő válasz majd nyomban egy másik követte.

- Paul Davis ezredes, USS George Hammond. A létfenntartórendszerünk meghibásodott, de Dr. Lee szerint javítható. A pajzsunk még kitart. Adják meg a jelet. Vétel, és vége.

- Itt Boavista dandártábornok a Valkyrie parancsnoka. Egyetértek a döntésével Ezredes, de ha megyünk akkor ne húzzuk az időt. A dronejaink fogytán vannak. Vétel, és vége – hallattszott egy, a helyzet ellenére nyugodt és hűvös női hang, majd hirtelen csend lett. A kommunikációs csatorna elnémult, mintha elvágták volna akár egy madzagot szokás.

- Megszakadt a kapcsolat. Az adó nem működik. Érdekes, pedig semmi baja. Mintha zavarná, vagy árnyékolná valami… – reagált Zelenka értetlenkedve, miközben Lorne szemei elkerekedtek. Éppen a radarra pillantott.

- Az meg mi a fene? – mutatott a kijelzőn megjelenő hatalmas piros foltra.

- Ellenséges hajónak tűnik, de ezt a fajtát még sosem láttam. Még a szuperkaptárainknál is nagyobb – olvasta le a beérkező érzékelőadatokat laptopjai kijelzőiről Banks.

- Valami nagyon nem jó! Drasztikusan emelkedő energiaszint a hajó belsejében! Atyaúristen! Pillanatokon belül tüzelni fog! – kiáltotta kétségbeesetten Zelenka.

- A kaptárakról azt üzenik, hogy menjünk innen! – mondta egyfajta transzba esve, rémült hangon Teyla Emmagan, mivel pár perce már telepatikus kapcsolatban állt a wraith szövetségesekkel.

- Mehra főtörzs! Azonnal nyisson hiperűr kaput, és tűnjünk el! – emelte kapkodva füleséhez a kezét Lorne.

- Uram, a pajzs megszűnt! – jelentette Banks baljóslatúan.

- Már minden mindegy! Aktiválta – szólalt meg Zelenka, és pár másodpercre rá Atlantis megsemmisült csakúgy mint az összes többi közelben tartozkodó tau’ri és szövetséges hajó. Egyszerűen elporladtak a sugárban. A Föld körüli űr egyfajta csillagközi roncsteleppé változott. Fémes törmelék, kisebb- nagyobb hajóroncs darabok, és megfagyott, megcsonkított véres testek sodródtak mindenfelé a kozmoszban. Az a pár hajó mely képes volt rá, a hiperűrbe menekült. Az ellenséges flotta végül teljesen blokád alá vonta a Tau’ri- t. Az idegen sereg véglegesen elözönlötte a felszínt. Milliárdokat végeztek ki, még a többieket hajóikra hurcolták kísérleti alanynak, rabszolgának, vagy ki tudja miféle istentelen céloktól vezérelve. Amint végeztek, kivonták haderőiket, majd legnagyobb cirkálójuk fő fegyveréből újfent végzetes energiasugár csapott ki, mely egészen a planéta magjáig hatolva belülről emésztette azt fel. Miután az inváziós flotta távozott, a Föld kérge felrepedezett majd dühöngő, forró magma tört felszínére, és nem sokkal később darabokra robbanva vált történelemmé.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Erre az égi templomból, a trónusról egy hatalmas hang hangzott, és mondta: “Végbement!” Villámlás, égzengés, mennydörgés és akkora földrengés támadt, olyan nagy, amilyen még nem volt, amióta ember él a Földön. A nagyváros háromfelé vált, és a pogányok városai romba dőltek. Az Isten színe előtt megemlékeztek a nagy Babilonról, és izzó haragja borának kelyhét nyújtották neki. Minden sziget eltűnt, és a hegyeket nem lehetett többé megtalálni. Az égből mázsás szemekben jégeső zúdult az emberekre.” …

[Újszövetség/ Jelenések könyve 16./ A hét csésze kiöntése/ Részlet]

1. Fejezet

Volt egyszer a remény

[There was hope]

Milky Way- galaxis – P6O- 146 – Omikron bázis >>>

- Nem tetszik ez nekem! – meredt a néma csillagkapura tanácstalanul Nick Ashby. Az Amerikai Hadsereg ACU mintázatú gyakorlója volt rajta, bal vállán az Omikron bázis emblémájával, még a jobbon az USA zászlajával díszítve. Sötétbarna szemeivel már végtelennek tűnő percek óta a hatalmas naquadah gyűrűt bámulta, de az csak nem akart aktiválódni.

- Talán elment az energiájuk, Uram – jegyezte meg halkan a mellette ácsorgó fekete BDU- s technikus. Ashby lassan a férfi felé fordította fejét, majd megszólalt.

- Gondolom maga sem hiszi el amit most mondott, Őrmester.

- A lehetőség fennáll, Alezredes. A Föld már órák óta támadás alatt áll. Elképzelhető, hogy károk keletkeztek az energiaellátásban – felelte magabiztosan a férfi.

- Letárcsázták őket. Mindketten tudjuk! – vágott vissza Ashby bosszúsan, de egyátalán nem beosztottjára volt mérges. Sokkal inkább a helyzetre. Az ellenségre.

- Akármi is történt, egyik sem szerencsés. … Uram.

- Mennyien jöttek át? – kérdezte az alezredes, mire az őrmester a kezében lévő PDA- val kezdett gépészkedni, majd nem sokkal később előhozakodott az eredménnyel.

- 411- en. Őszintén szólva gőzöm nincs hol fogjuk elszállásolni őket, Uram.

- Sehol. Nemrég kaptam üzenetet a Pegazusból. Mitchell vezérőrnagy utasított, hogy osszuk kisebb létszámu csoportokra az embereket, adjunk nekik mindenből amit nélkülözni tudunk és hasznos lehet, majd küldjük át őket a kapun pár általa meghatározott bolygóra. Jelen helyzetben nem lenne szerencsés együtt maradni. Kevesebben nem keltenek akkora feltűnést, és sokkal nagyobb az esélyük a túlélésre. A hajóink majd egyenként felszedik a csapatokat, egy előre megbeszélt időben és helyen. Minden csapat csupán a saját találkapontját, és idejét fogja tudni. Igy ha elbuknának, vagy fogságba esnének akkor sem tudják kiszedni belőlük az összes infót.

- Értem, Alezredes. Jó ötletnek hangzik! Velünk mi lesz? – érdeklődött kíváncsian a technikus.

- Amint mindent elrendeztünk, elrendelem a bázis kiűritését – mondta csendesen Ashby.

- Uram! Alezredes! – visszhangzott az Omikron komplexum folyosóin egy izgatott, rohanó férfi kiáltása.

- Jelentést, Hadnagy! – fordult az érkező irányába a főtiszt.

- Most kaptuk az információt mely szerint az elmúlt két órában az Alpha, a Béta, és a Gamma bázist is elvesztettük. Az Alpha személyzete minimális veszteségekkel, de sikeresen evakuált a Deltára. Onnan probálkoznak majd a Pegazusba jutni. A többiekről sajnos nincs hír. Valószínűleg odavesztek – zilált enyhén a katona, lehangoló beszámolója közben.

Nick Ashby arcára azonnal kiültek az újabb rosszhírek keltette érzelmek vitathatatlan jelei. Néhány másodperces töprengést követően megszólalt.

- Azonnal kezdjük meg az emberek húsz fős csapatokba rendezését, és a felszerelés kiosztását! Nincs vesztegetni való időnk. Az irányítóban leszek, ha kellenék. Leléphetnek!

- Igenis, Uram!

- Értettem, Alezredes! – sietett el rohamléptekben a két férfi, még a bázisparancsnok az általa említett helység irányába indult. Ahogy haladt a támaszpont szűkös folyosóin, melynek padlozatán különféle szinű csíkok, még plafonján mindenféle csövek, és vezetékek futottak, egyszer csak a háta mögül hallattszó szapora léptek zajára lett figyelmes. Az ütemes, és éles kopogásokból biztosra vette, hogy valamiféle magassarkú cipők tulajdonosa közeledik. Kisvártatva egy barátságos női hang ütötte meg füleit.

- Ashby alezredes?! Nick Ashby?!

A férfi, nevének hallatán lassított léptein, majd pár métert követően megtorpant, és megfordult. Egy fekete kosztumszerűséget viselő, hosszú vöröshajú, szemüveges, középmagas nőt pillantott meg.

- Segíthetek valamiben, Hölgyem? – érdeklődött, mikor a nő kissé lihegve beérte.

- Üdvözlöm, a nevem Amber Armitage különleges ügynök. IOA Field Operations Division – mutatkozott be udvariasan, miközben igazolványát is felmutatta a tisztnek.

- Nos, hát nem mondom hogy örülök a szerencsének, mert van éppen eleg bajom az IOA nélkül is, de miben lehetek a bevetésiek szolgálatára- e csodás napon? Már ne vegye személyeskedésnek, kérem – szólalt meg az alezredes enyhe ellenszenvvel a hangjában. Jelen helyzetben fontosabb dolga is volt, mint az IOA képviselőjével társalogni. Hiszen azok a beszélgetések általában eléggé vontatottan folytak, mivel felettébb sok buktatót tartalmaztak. Viszont szabadidőből, most nem éppen volt bővében.

- Nem veszem annak, Uram. A katonák goromba beszólásainak lehetősége benne van a munkaköri leírásomban. Nos, most hogy ilyen jól összemelegedtünk, máris a tárgyra térnék mivel mindketten tisztában vagyunk a helyzet nem éppen rózsás állapotával. Fontos csomagot szállítok, melynek mindenféleképpen a Pegasusba kell érnie. Bármi áron, és amilyen hamar csak lehet! Teljes prioritást élvezek, és érvényesíteni is akarom! Éppen ezért, örülnék ha megosztaná velem a közeljövőre vonatkozó terveit! Hogyan tovább? Kik, mikor, és hova?! – magyarázta Armitage határozottan. Mondandója közben a szeme sem rebbent, és szinte semmi reakciót vagy érzelmet nem lehetett felfedezni arcán. Ashbynek valahogyan a póker jutott eszébe. Ideje volt kijátszani az ő lapjait is, bár az ügynök határozottan sok ásszal rendelkezett.

- Ha már ilyen szépen kéri, elmondom. Pár perce kaptam a jelentést, hogy elvesztettük az Alpha, Beta és Gamma bázisokat. A Földdel úgy fél órája nincs kapcsolatunk. Pedig még várunk embereket. Mitchell vezérőrnagy viszont üzent a Pegasusból, hogy haladéktalanul kezdjük meg az általa meghatározott bolygókra szétszórni az embereinket, ahol majd a hajóink felszedhetik őket. Amint készen vagyunk, mi is elhagyjuk ezt a helyet, hiszen az mindenki számára nyilvánvaló, hogy csupán idő kérdése és az ellenség máris itt lesz a küszöbön. Én nem tudom, hogyan akadtak a többi helyőrségünkre, de már nem is érdekel. Valószínűnek tartom, hogy talán valahogy kiszedték egy roncs hajónk komputeradatbázisának maradványaiból, avagy foglyul ejtettek valaki olyat aki tudta a címeket. Ez már mind lényegtelen. Jönni fognak az tuti, és az embereim érdekében nem akarok itt lenni amikor ideérnek. Tele vagyunk civilekkel, és nincs kapacitásunk felvenni a harcot. Semmi esélyünk, ez tisztán látszik. Az elmúlt hetekben mást sem hallottam, csak a vereségeink és a veszteségeink híreit. Labdába sem rúgunk, ergo nem akarok sokat szarozni, csak elhúzni innen amilyen hamar csak lehet. Mellesleg mit is szállít pontosan? Már ha nem titok… – kérdezett rá kíváncsian a lényegre okfejtő monológja végén a férfi, mire a nő szótlanul ruhája felső részének belsejéből előhúzott egy borítékot, majd átnyújtotta a parancsnoknak. Ashby értetlen arckifejezéssel átvette, majd kapkodó mozdulatokkal kibontotta és elolvasta a benne található papírost. Ahogy tekintete egyre lejjebb siklott a sorokon, szemei úgy kerekedtek el. Elképedve pillantott fel Armitagera.

- Atyaúristen! … – nézett ismét le a levélre, mintha nem is hitt volna annak amit látott. Pedig ott volt feketén- fehéren.

- Ez… Nem is tudtam, hogy van ilyesmink! Hihetetlen! – habogott ámuldozva.

- Érti már miért élvezek elsőbbséget? – reagált a nő tudálékosan.

- Kövessen! – hajotta össze izgatottan a lapot az alezredes, majd a borítékkal együtt az ügynök kezébe nyomta.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik! Bűneik az eget verik, de az Úr számon tartja gonoszságaikat.” …

[Újszövetség/ Jelenések könyve 18./ A keresztények figyelmeztetése/ Részlet]

Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták >>>

- Ice Tea, Ice Tea! Itt Laser Sight. Hallassz?! Helyzetjelentést kérek, vétel!

- Itt Ice Tea. Tiszta vagy, és érthető Laser Sight. Errefelé minden csendes. A nap süt, kék az ég, és cuki bárányfelhők úszkálnak rajta. Ellenségnek nyoma sincs. Vétel.

- Vettem, Ice Tea. Pár percen belül elérjük a célobjektumot. Felvesszük a csomagot, és húsz percen belül már el is tűntünk erről a sárgolyóról. Te csak tartsd nyitva a szemed, és készenlétben az ugrót! Vétel.

- Vettem. Szemem, mint a sasé. Legyetek óvatosak, srácok. Ice Tea kiszáll. Vége.

- Értettem, Ice Tea. Résen leszünk, mint a kanos tinifiúk péntek este. Vége. – eresztette le füleséről kezét Anthony Aguilar altiszt. Homlokán és szemöldökén izzadtságcseppek gyöngyöztek, melyeket lövészkesztyűjének ujjával itatott fel, hogy ne zavarhassák tovább látását. A mozdulatot követően szemeire emelte addig mellényére tűzött aranysárgás lencsékkel ellátott fekete keretes Wiley’s X szemüvegét, majd karjanak egyetlen mozdulatával jelezte embereinek hogy tovább haladhatnak. Csupán négyen voltak. Mind férfiak. Tetőtől talpig MultiCam mintázatú gyakorlót, és oliv taktikai mellényt viseltek, hasonló színű rohamzsákkal a hátukon. Mindegyikük combján egy- egy M92- es nyugodott tokjában. Aguilar kezében egy M468- as pihent, még ket társa G36k- val volt felszerelkezve, harmadik embere pedig egy M249- est szorongatott bevetésre készen. Arcukat fekete- zöld álcafesték keveréke borította. Fejükön egytől- egyig MultiCam álcahuzattal ellátott ACH rohamsisakot viseltek. Sűrű fenyvesben haladtak előre. Homokszínű bakkancsaik alatt puha barnás árnyalatú tűlevéltakaró borította a felszínt, melyből néhol kisebb- nagyobb halványszürke sziklák, és kövek emelkedtek ki, melyeken helyenként élénkzöld mohatelepek burjánzottak. A fák közé behatoló agresszív szellő irritáló gyantaillatot hozott a hátán. A rovarokról, már nem is beszélve. Néhány öregebb fenyő sovány, és száraz törzse nyikorogva hajladozott ide- oda a természet ereje által. A csapat gyorsan haladt, és csendesen. Nem sokkal a radióbeszélgetést követően már meg is pillantották céljukat. Egy takaros kis faházat a rengeteg szélén. Füstölgő kéménnyel, függönyözött ablakokkal, és muskátliszerű virágokkal a párkányokon. Pár méterre az epülettől napsütötte, magas fűvel és egyéb növényzettel benőtt tisztás terült el, melyen még egy kisebb tavacska is helyet kapott. A kép igencsak idilli volt, akar a mesékben. A négyes egyenesen az ajtóhoz sietett, majd a bejárat két oldalán felsorakoztak. Aguilar a kezében lévő alteran életjel- detektort bámulta, majd felmutatta mutatóujját, ezzel jelezvén, hogy csupán egy szemály tartózkodik odabent. Ezek után egy száloptikás kamerát húzott elő, melyet óvatosan bedugott az ajtó alatti résen, majd az alkarjára erősített csuklókomputer apró képernyőjén keresztül nyert bepillantást a ház belsejébe. Pár másodperc sem telt bele, máris eltávolította a szerkezetet, melyet egy mozdulattal lecsatlakoztatott a high- tech műszerről, majd taktikai mellénye egyik zsebébe helyezte. Ezek után felmutatta hüvelykujját, hogy minden rendben. A katonák leengedtek addig vállhoz emelve tartott fegyvereiket, és eltávolodtak a faltól. Féltérdre ereszkedve, körkörös védelmi pozíciót felvéve a környező területet kezdték figyelni. Aguilar ekkor bekopogtatott.

- Itt Anthony Aguilar altiszt, az Amerikai Egyesült Államok Hadseregétől. Kérem nyissa ki az ajtót, Asszonyom! – mondta félhangosan maga elé, majd egyik öklével ismét az ajtót kezdte verni.

- Jól van már! Megyek! Nem kell összedönteni a házat! – hallattszott odabentről, egy karakán női hang, majd kisvártatva az ajtó feltárult.

- Sziasztok, Fiúk! Mi járatban errefelé? – mosolygott a katonákra baljósan Vala Mal Doran.

- Szép napot, Asszonyom! Parancsom van rá, hogy önt és családját azonnal elvigyem innen, és biztonságba helyezzem – számolt be jövetele céljáról készségesen Aguilar.

- Már ennyire nagy a baj? – komorodott el Mal Doran, aki szolíd sötét hosszúszoknyát, és feher blúzt viselt. Derékig érő fekete hajának buja tincseit egy hajpánt és néhány csat tartotta távol arcától.

- Igen, Asszonyom. Sajnos a helyzet kritikus. Ha ittmaradnak semmiképpen sem garantálhatjuk a biztonságukat. Mitchell vezérőrnagy éppen ezért arra kéri önöket, hogy legyenek szívesek és jöjjenek velünk az Omikron- bázisra. Onnan aztán majd tovább utaznak a Pegasus- galaxisba. Tudja merre van a férje és a lánya? – kérdezte a csapatvezető.

- Óóó, hát ha Cam kéri akkor biztos nem ok nélkül… Persze, hogy tudom. A hegyeken túlra mentek valami romokhoz. Arra! Tudja milyen a férjem. Mindig csak a tudomány. Magával vitte a gyereket is, hátha megtetszik neki – mutatta kinyújtott karjával a nő.

- Értem, Asszonyom – nézett a megadott irányba Aguilar, majd folytatta.

- Mondja csak mikorra várja őket vissza?

- Köröl- belül egy nap múlva – felelte némi töprengés után Mal Doran.

- Milyen messze vannak egészen pontosan ezek a romok? – tudakolta az altiszt.

- Úgy négy- hat órára. Gyalogosan persze. Nem messze a falutól – saccolta meg a nő.

- Kiváló. Kérem pakolja össze amire szükségük lehet. Az embereim a rendelkezésére állnak. Segítenek amiben tudnak. Aztán elmegyünk a férjéért és a lányáért – intett beosztottjainak Anthony, mire azok felegyenesedtek és Valahoz léptek.

- Asszonyom – köszöntek szinte egyszerre.

- Úúú, régen nem láttam ilyen helyes és megtermett fiúkat. Szép arcfestés, csak kicsit elmaszatolták! Máskor ha sminkelni akarnak, inkább kérjenek meg egy hölgyet… Jöjjenek beljebb! Mondják, nem ennének esetleg egy kis sütit? Nemrég lett kész. Persze nem vagyok egy konyhatünder, de a férjem szerint egészen jó íze van… – tessékelte az épületbe a katonákat Mal Doran.

Aguilar elmosolyodott a nő túlzottan is közvetlen viselkedésén, majd mutatóujját a füleséhez emelte.

- Ice Tea, Ice Tea! Itt Laser Sight. Vétel – mondta, majd várt.

- Itt Ice Tea. Mondjad, szépfiú! – érkezett a válasz.

- Van egy kis gubanc. Csak Mal Dorant találtuk otthon. Jackson és a kislány valami romokhoz mentek a falutól nem messze. Mal Doran állítása szerint úgy négy- hat óra lenne gyalog. Elkélne egy fuvar! Vétel.

- Vettem! Máris repülök hozzád! Pár perc és a koordinátáitokon vagyok! Vétel.

- Pontosan ezt akartam hallani, Ice Tea. A ház mellett látni fogsz egy tisztást. A szélén tedd le a kicsikét, Kicsikém! Vétel, és vége.

- Úgy lesz, Bébi! Ice Tea kiszáll – fejeződött be a forgalmazás.

- Hogy állnak a dolgok odabent?! – eresztette le kezét Aguilar, mialatt helyzetjelentést kért a házban lévőktől.

- Mindjárt készen vagyunk! A maga fiai nagyon ügyesek – szűrődött ki Vala kedves hangja.

Milky Way- galaxis – Titkosított koordináták – Ismeretlen eredetű romok >>>

- Elképesztő! – jegyzetelt lázasan egy kopottas bőrkötésű könyvecskébe Dr. Daniel Jackson. Körülötte mindenfelé mohával, és kúszónövényekkel benőtt oszlop, és falmaradványok emelkedtek ki a puha- nedves talajból. Az archeológus izgatottan fel- s- alá járkált a roskadozó romok mentén, miközben gondosan leírt mindent amit hasznosnak vélt. Pár méterre tőle, egy sötétbarna hosszúhaját lófarokban viselő kislány vadvirágokat gyűjtögetett a térdig érő buja fűvel borított lankás domboldalban.

Jackson, kabátja zsebébe tuszkolta vaskos- tömzsi füzetét, majd az előtte a földön heverő zsákjából előkotorta digitális kameráját. Felegyenesedve, egy pillanatra zavartan tekintett körbe.

- Sha’re?! – kiáltotta el magát aggódva.

- Itt vagyok, Apa! – érkezett a válasz egy aranyos, vékony kislányos hang formájában, mire a férfi a beszéd forrása felé fordult, majd megkönnyebbülve fedezte fel a dús növényzet közül kiemelkedő mosolygó, boldog gyermeket.

- Ne menj olyan messzire, Bogaram! Inkább gyere, mutatok valamit! – intett lányának Daniel, aki erre szaladva közeledni kezdett. Mikor apjához ért, vidáman nyújtotta felé egyik kezét, melyben jókora csokor színpompás virág illatozott.

- Nézd! Anyunak szedtem. Szerinted örülni fog neki? – kérdezte elragadó hangján.

- Óóó, hát ezek valóban gyönyörűek. Biztos vagyok benne, hogy anya nagyon… – szakította félbe mondandóját Dr. Jackson, mivel furcsa morajra lett figyelmes, mely egyre csak erősödött. Egyfajta mély zúgás hallattszott. Apa és lánya szinte egyszerre néztek a tiszta ég felé, majd hamarosan meglátták a közeledő homályos sziluetteket, melyek gyorsan növekedtek.

- Mik ezek?

- Nem tudom, Kicsim. Legjobb lesz, ha összeszedjük a holminkat, és indulunk! – felelte a férfi, ám nagyonis jól tudta hogy micsodák azok. Vállára kapta hátitáskáját, majd kézen fogta gyermekét, és a közeli erdő felé kezdtek igyekezni.

- Miért kell máris mennünk? Én még maradni szeretnék! – reklamálta a kis Sha’re keserűen.

- Majd később visszajövünk, ígérem. Most szedd a lábacskáidat, jó?! – növelte sebességét Daniel, majd mivel látta hogy lánya nem tudja tartani a lépést, felkapta s félkézzel magához ölelve cipelte tovább. Ezalatt a hangok jelentősen felerősödtek. Az összetéveszthetetlen ergonómiájú gépeket immár tisztán ki lehetett venni az égbolton.

- Áhhhhhh!!! – sikított halálra rémülten Sha’re apja fülébe mikor az első energialövedékek becsapódtak a romok közé. Kőzet, növény, és föld szállt szana- széjjel mindenfelé. Az idegen vadászok rárepültek a menekülőkre. Dr. Jackson hasra vetődött, és testével oltalmazta lányát, ám ő maga áldozatul esett a rájuk zúduló lövedékeknek. Több találat is érte. Egy a hátát, keresztülhasítva meg zsákját is, még egy másik pedig a bal combját. Kétségbeesetten jajjgatott fel a fájdalomtól, majd legördült gyermekéről.

- Apa! Apa! Mi a baj?! – ordította hisztérikusan Sha’re Jackson.

- Menekülnöd kell, Drágám! Fuss az erdő felé! Ahogyan csak bírsz! – nyögte ki kínok közt vergődve, nehézkesen a férfi.

- Neem! Nem akarooom! Nem hagylak itt! Gyere velem!!! Kérlek! – kezdett zokogni keservesen a kislány.

- Indulj! Fuss, Bogárkám! – kiáltotta agóniájában, összeszorított fogakkal Daniel, majd kezével megtaszította gyermekét, aki ha nagy nehezen is de megindult.

Ezalatt két gép tovább repült a közeli falu irányába, ám egy visszafordult a rét felé. Olyan gyorsan közeledett, akár egy trópusi vihar. Sha’re felé vette az irányt.

- Neee!!! Erre gyere!!! Ide!!! Engem akarsz, nem őt!!! – üvöltötte torkaszakadtából Dr. Jackson. Egyik másodpercben a vadászt nézte, a másikban egyetlen gyermekét, aki már majdnem elérte az erdő viszonylagos biztonságot jelentő fáit. Sha’re Jackson úgy igyekezett, ahogyan csak kitelt tőle. Szeme sarkából, ha nem is tisztán, de látta a közeledő veszedelmet. Hallotta apja, számára oly kedves hangját is. Elbizonytalanodott. Teljesen össze volt zavarodva. Nagyon meg volt ijedve. Foggalma sem volt arról mi folyt körülötte. Nem értette hogy mi, és miért történik. A fáktól pár méterre megtorpant. Visszanézett apjára. Majd a közeledő légi járműre. Majd ismét az apjára, akit annyira szeretett. Aki most éppen valamit kiabált neki, és a földön heverve kezével hadonászott feléje. Nem tudta kivenni a szavakat, mert már mindent elnyomott a vadászgép hajtóművének fülsüketítő robaja. Sha’re távolodni kezdett a fáktól.

- Nem hagylak egyedül, Apaaa!!! – mondta olyan hangosan ahogyan csak bírta, miközben nekiiramodott.

Az idegen jármű pedig tüzelni kezdett. Becsapódó energiatöltetei könnyeden döntötték le a pici lánykát vézna lábairól.

- Sha’reee!!! Neee!!! – fakadt ki Jackson, s olyan fájdalmat érzett legbelül, mely elnyomta sérülései következtében érzett fizikai kínjait.

Ekkor kettő üstökös szerű, arany színű sziluett hasított keresztül az égbolton, majd egyenesen a rét felett atrepülő idegen gépnek ütközött, végzetesen megtépázva azt, mely ezek után tehetetlenül hullott alá akár egy kődarab, majd csapódott be a talajba lángnyelvektől övezve a tisztás távoli végében. Sűrű, fekete füst tört az ég felé, miután a roncsot több kisebb robbanás rázta meg. Ezalatt egy PJ landolt az erdőszélen, a Jacksonhoz lehető legközelebb eső helyen. Hátsó rámpája lenyílt, majd emberek rajzottak ki belőle, akár egy megbolygatott hangyabolyból a dolgozók, és harcosok szoktak veszély esetén. Daniel, fejét az ugró irányába fordította. Meglátott egy ismerős alakot. A nőét akit szeretett.

- Daniel! Sha’re!!! – kiáltotta a legrosszabbtól tartva Vala.

- Gyerünk, mozgás! Byron, és Sharp! Ti ketten a lányhoz! Trachtenberg és Orville pedig Jacksonhoz! Gyorsan!!! – utasította embereit futás közben Aguilar. Ő maga Sha’ rehez sietett, majd térdre rogyott az apró test mellett, melyben szerencsére még pislákolt az élet lángja.

- Pulzus rendben, pupillák reagálnak! Egy- két kisebb- nagyobb horzsoláson kívül mást nem látok, így ránézésre – jelentette Byron őrmester, amég társa egy merev, tábori hordágyat fektetett a lányka mellé.

- Rögzítőgallér a helyén! – mondta Aguilar miután gondosan felhelyezte a stabilizáló eszközt Sha’ re nyakára.

- Mama… – nyöszörögte a csöppség halkan.

- Itt vagyok, Drágám! Itt vagyok! – guggolt le hozzá Vala könnyes szemekkel.

- Kérem álljon hátrébb, Asszonyom! Az ugróban majd vele lehet, de most nincs vesztegetni való időnk! – segítette fel a nőt gyengéden az altiszt. Ezalatt két társa sikeresen a hordágyra helyezte Sha’ret, majd több helyen is pántokkal biztosították.

- Készen vagyunk, Főnök! Nem lesz vele gond! – szólalt meg ismét Byron, majd körültekintően felemelve a hordágyat erőltetett menetben az ugró felé indultak.

- Jöjjön Asszonyom, nézzük meg Dr. Jacksont! Nem kell félnie, a lányával minden rendben lesz! – vezette férje felé a szinte sokkos állapotban lévő nőt Aguilar.

- Miért teszik ezt velünk?! Nem értem… – siránkozott szomorúan Mal Doran.

Pár méterrel odébb Trachtenberg törzsőrmester, és Orville őrmester a Föld egyik legnagyobb koponyájának életét próbálta megmenteni.

- Jelentést! – ereszkedett féltérdre katonái mellett az altiszt.

- Daniel! – ült le a földre férje közelében Vala, majd kezét Daniel arcára tette, és gyengéden megsimogatta.

- Ne aggódj, Drágám minden rendben lesz – jelentette ki magabiztosan, elhaló hangon a férfi.

- A lábán lévő találat nem komoly. A másik viszont nagyon nem tetszik. Belső vérzése lehet! Mihamarabb megfelelő ellátást kell kapnia! Beadtam neki egy kis morfiumot a fájdalomra és átmenetileg elláttam a sebeit, de többet jelenleg nem tehetek. A pulzusa eléggé gyengélkedik – számolt be a tudós állapotáról Trachtenberg, miközben éppen infúziót kötött be a férfi karjába. Eközben Orville nyaki rögzítőgallért tett fel a sérültre.

Ekkor furcsa hang töltötte be a környéket. Mindenki számára ismerős volt. Két vadász közeledett rohamosan a falu irányából, ahonnan most gomolygó füstfelhő szállt az égbe.

- Hordágyra vele, aztan tűnés! – pattant fel Aguilar. Két társa gyorsan cselekedett. Pár pillanat alatt szállítható állapotba helyezték Dr. Jacksont, majd összepakolták cuccaikat, és már indultak is a PJ irányába. Mal Doran mindvégig férje kezét fogva lépkedett mellettük. Meglehetősen óvatosan, és lassan haladtak csak előre, hiszen vigyázniuk kellett a kritikus állapotban lévő betegükre. Anthony Aguilar nem mozdult egy tapodtat sem. Vállához emelte M468- asát és rövid sorozatokat kezdett lőni. Nem mintha túl sok esélye lett volna, de ha más nem legalább magára vonja a gépragadozók figyelmét. Legalábbis erre játszott.

- Byron, Sharp! Van egy kis gondunk! – szólt fülesébe, majd kisvártatva két társa vállról indítható rakétákkal hagyta el az ugró fedélzetét, majd nem messze a géptől féltérdre ereszkedtek a lehető legstabilabb pozíciót véve fel.

- Adunk nekik, Főnök! – felelt Byron a rádión keresztül.

Az idegen jármű addigra már tüzet nyitott. Az altiszt sikeresen félre vetődött az első szórás elől, majd tovább zavarta a gépeket. Ezalatt Byron és Sharp kilőtték rakétáikat. Az egyik gépet szerencsésen leszedték, ám a másik megúszta, és azonnal szétlőtte a két katonát, majd a Jacksont cipelő Trachtenbergék felé eleresztett egy energiatöltetet. A másodperc tört része alatt egy fekete lyuk keletkezett ott, ahol az előbb még négy ember tartózkodott. Aguilar elszörnyedve pattant fel a földről.

- Gyereee!!! Siess! – jelent meg a PJ hátsó rámpáján integetve Kari Kellog őrmester, hívőnevén Ice Tea.

- Indíts!!! – üvöltötte vissza neki futás közben a férfi, mire a nő eltűnt az ugró belsejében.

A vadász már meg is fordult a rét végében, majd ismét közeledni kezdett. Energialövedékei Aguilartól alig pár méterre csapódtak be, s nem sokon múlott hogy ő is a többiek szomorú sorsára jusson. Ő sem tudta hogyan, de végülis elérte az átmeneti menedéket nyújtó ős űrjárművet.

- Mehetünk! Álcát fel! – kiáltotta előre a pilótafülkébe, miközben aktiválta a PJ hátsó rámpájának zárszerkezetet. A repülő azonnal emelkedni kezdett, majd hajtóműgondolái lágyan kicsusszantak törzséből. A következő pillanatban eltűnt az avatatlan szemek elől.

- Irány a kapu – foglalt helyet a pilóta mellett az altiszt.

- Úristen, láttad?! – nézett rá egy pillanatra megdöbbent tekintettel Kellog őrmester, aki a Canadai Légierő Különleges Alakulatánál szolgált, mielőtt a Stargate Program részese lett.

- Láttam… – sóhajtott nagyot a férfi, miközben leemelte sisakját, majd gondterhelten a hajába túrt.

- Megnézem a gyereket – mondta végül, majd sisakját az ülésen hagyva a PJ hátsó rekeszébe távozott.

- Sha’re? – szólította meg a padlóra rögzített hordágyon heverő kislányt, miközben törökülésben elhelyezkedett mellette.

- Hol a Mamám? Hol van Apa? – tette fel a legnehezebb két kérdést alig hallhatóan.

Aguilar nagyot nyelt. Úgy érezte megfullad. Nem tudta mit mondjon erre. Vett egy mély levegőt.

- Hamarosan talalkozhatsz velük, ígérem… – hazudta, s nagyon nyomorultul érezte magát.

- Mikor? – érkezett egy újabb kérdés.

- Nem tudom. Nemsokára – hallattszott egy újabb szánalmas, de kegyes hazugság.

- Tárcsázom az Omikron- bázist! – kiáltott hátra az ugró elejéből Kellog.

Az altiszt nagyon megörült, mivel ebből azt szűrte le, hogy az ellenség valamilyen oknál fogva még nem tárcsázott be. Akkor viszont egy anyahajóról érkezhettek a vadászok.

- Mi a helyzet bolygó körüli pályán?! – érdeklődött rosszat sejtve a férfi.

- Pillanat, pásztázom!

- Két ellenséges cirkáló. Ismétlem kettő! Az egyikből furcsa energiajeleket veszek… Valamit kilőtt! – horkant fel az őrmester, majd pár másodperccel később az ugró minimálisan megrázkódott.

- Mi a fene volt ez?! – egyenesedett fel idegesen Aguilar.

- Kérlek, ne hagyj itt! Légyszíves! Félek! – mondta rémült hangon Sha’re. A katona lenézett rá, majd lassan vissza ült.

- Valamiféle energiahullám. Nem tudom pontosan, de kár nem keletkezett – magyarázta bizonytalanul a pilótaülésből a nő, majd folytatta.

- Féregjárat aktív! Mindjárt belépünk az eseményhorizontba – tette még hozzá, hogy valami jó hírt is közölhessen.

A kicsiny ős űrjármű lejjebb ereszkedett földközelbe, behúzta gondoláit, majd a nem messze található csillagkapu felé vette az irányt, melynek gyűrűjét kékes fényben játszó folyékony naquadah töltötte ki.

- Pár másodperc, és már itt sem vagyunk – jegyezte meg megkönnyebbülten Kellog.

Ezalatt Sha’re megfogta a mellette ücsörgő katona kezét.

- Most már minden rendben lesz. Nyugodj meg, Kicsilány – mosolygott rá felszabadultan Aguilar.

- Banditák hat óránál! Tüzet nyitnak!!! De hogy a fran… – ordította el magát az őrmester, mire a PJ hátulját hatalmas találat érte. A gép hátsó rekeszén óriási égésnyomoktól övezett lyuk keletkezett. A hajó rázkódni kezdett, álcája deaktiválódott, és irányíthatatlanul ütközött neki a csillagkapu gyűrűjének, majd pördülve párat a talajnak csapódva több tíz méteren keresztül felszántotta a földet, kidöntve az útjába kerülő fákat, és minden mást. Nem telt bele sok idő, mire füstölögve, a felszínbe fúródva megállapodott. Szélvédője több helyen is megrepedt, műszerei kiégtek, külső burkolata helyrehozhatatlan károkat szenvedett.

Kari Kelly Kellog a műszerfalra borulva, jókora horzsolásokkal és vágásokkal az arcán, minden porcikájában fájdalmat érezve tért magához. Az első pillanatban nem tudta kicsoda, nem tudta hogy hol van, és mit csinál. Olyan alapvető dolgokról sem volt halvány fogalma sem, hogy fiú- e vagy lány. Látása homályos volt, a feje kellemetlenül lüktetett. Fülei bosszantóan zúgtak, és csengtek egyszerre. Mindkét kezével a konzolra támaszkodott, majd remegő karokkal taszított magán egyet, mire ismét ülő pozícióba került. Zavartan nézett szét, és kezdett tudatosulni benne, hogy mi is történt valójában. Széke háttámlájára, és az ős komputerpanelra támaszkodva nagy nehezen felállt az ülésből, és az ugró hátulja felé fordult. Légzése természetellenesen szapora volt. Adrenalinszintje a plafont verdeste.

- Neeem… – rogyott térdre elerőtlenedve, mivel senkit sem talált ott. A hátsó rekesz nagyrésze tulajdonképpen hiányzott.

- Anthony… – pityeredett el, mely egy pillanat alatt erősödött a legkeservesebb zokogássá. Ajkai rángtak, szájában meleg vér csordogált. Valószínűleg a baleset közben rondán elharaphatta nyelvét.

- Úristen! Atya Úr Isten!!! Neee! – temette koszos, és véres tenyereibe arcát, mert el akart bújni a világ elől. Nem bírta elviselni a valóságot.

- Miért?!? Miééért!?! Pokolba veleteeek!!! Halljátok! Menjetek a Pokolbaaa!!! – üvöltötte zilálva, mintha a világegyetem minden dühe, és haragja hirtelen egyszerre tört volna fel belőle. Előre görnyedt, és szavai közben ökölbe szorított kezekkel a fémes padlót kezdte ütlegelni.

- Miééérrrtttt?! … – csendesedett el sírása, és normalizálódott a légzése, miközben lassan hasra heveredve fekvő testhelyzetbe kuporodott, majd elájult.

Cameron Mitchell naplójából >>>

… “Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.” …

[Újszövetség/ Jelenések könyve 20./ Az utolsó ítélet]

„Alterans were the first evolution of humanity. But if there was a first, then it must have been something before…”

STARGATE NEMESIS

Prológus

USA – Florida állam – Broward megye – Andrea Penoyer nyomozó otthona >>>

A bejárati ajtó halk nyikorgás kíséretében csukódott be Andrea Penoyer háta mögött, aki felettébb boldog volt, hogy egy hosszú és fárasztó nap után végre- valahára otthon lehetett. Miután leemelte válláról hátizsákját, ellazultan dőlt neki egy pillanatra az ajtónak. Szerette munkáját, de volt egyvalami a világon melyet még a szolgálatnál is jobban kedvelt, és ahhoz a valamihez csak hivatásán kívül juthatott hozzá.

- Dominic?! – kiáltotta el magát a fiatal nő, miközben elindult befelé a lakásba. Útközben gondosan megigazgatta arany “Sheriff” felirattal ellátott fekete polóját, majd hasonló színű hátizsákját a cipősszekrény tetejére helyezte. Úgy vélte, hogy hamarosan két szabad kézre lesz szüksége, s sejtései beigazolódni látszottak, hiszen erősödő dobogás hallattszott, majd kisvártatva egy szaladó- fülig erő mosolyú fiúcska tűnt fel az előszobában.

- Mama! Mama! – ugrott vidáman édesanyja karjaiba, aki mosolyogva ölelte át egyetlen gyermekét, akit évek óta egyedül nevelt.

- Sziiaa! Mi volt ma a suliban? – tért rögtön a tárgyra egy- két puszit követően a csillogó kék szemű, elbűvölő mosolyú, szőkésbarna haját kontyban hordó anyuka.

- Szia! Semmi különös… – érkezett a szokasos kérdésre a rutinos válasz.

- És mi a helyzet azzal a helyesírás dolgozattal? Sofianak bezzeg elmesélted! – tette le fiát Andrea, utalva közben a pár perce távozott bébiszitterre, akivel még a ház előtt váltott néhány szót. Mindig sok munkája volt, de próbálta elkerülni, hogy Dominic eltávolodjon tőle. Tudni szeretett volna mindenről, és szerves része akart lenni gyereke életének.

- Ja, aaaz… B mínuszt kaptam rá… – sütötte le tekintetét Dominic hiszen tudta, hogy mamája a maximumot várja el tőle az élet minden területén. Andrea Penoyer leguggolt kisfiához, majd lágyan megszólalt.

- Semmi baj. Kicsit többet kell gyakorolnod, és legközelebb majd jobban fog sikerülni! Biztos vagyok benne – simította végig egyik kezével gyermeke selymes orcáját a nő, mire Dominic azon nyomban ismét jókedvre derült és elvigyorodott.

- Ma járt itt egy egyenruhás bácsi! – mesélte izgatottan, miközben kézen fogta édesanyját majd a nappali felé kezdte húzni.

- Miféle egyenruhás bácsi? Hova viszel? – kérdezte Andrea érdeklődve, miközben befelé haladtak.

- Egy kék egyenruhás bácsi. Repülős! Fekete dzsippel érkezett! Nagyon szuper volt! A ruhája tele volt kicsi színes kitűzőkkel, meg minden! Ezüst levél volt mindkét vállán! Azt mondta Sofianak, hogy neked hozott csomagot! – magyarázta a történteket lelkesen Dominic, mikor Andrea Penoyer megpillantotta nappalija asztalán a barna borítékot.

- Értem, kicsim. … Sofia nem is említette! – felelte kissé zavartan, enyhén összeráncolt szemöldökkel a nő, miközben megérkeztek az asztal mellé, mire Dominic elengedte mamája kezét, majd felkapta a borítékot.

- Ez az! Ezt hozta a bácsi!

- Add ide szépen anyunak! – nyúlt a csomag felé Andrea, s az nem sokkal később tenyerében landolt.

- Tessék.

- Köszönöm, Dom! Most menj szépen, és játsz egy kicsit! Anyu pedig megnézi mi ez, és aztán indulunk edzésre! – jelentette ki a nő, miközben az eléggé vaskos boríték bal felső sarkában található bélyegzőről leolvasta a feladó nevét. “Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztérium”.

- De én is szeretném tudni mi van benne! – nézett fel anyjára vágyakozó szemekkel fia.

- Majd elmesélem edzésre menet, ígérem! Most kérlek menj szépen játszani! – ismételte magát Andrea, miközben az járt a fejében, hogy mit akarhat tőle a Védelmi Minisztérium.

- Jól van… – kullogott el kissé elkámpicsorodva Dominic.

- Jó fiú! – szólt még utána kedvesen anyja, majd letelepedett a kanapéra és felbontotta a borítékot. Egy fekete tokba helyezett mindenféle jelzés nélküli DVD- t talált benne. Kezdte végképp nem érteni, hogy mi ez az egész. Idegesen pattant fel, majd a kanapéval szembeni lejátszóba helyezte a lemezt, és bekapcsolta a televíziót. Pár lépést követően visszahuppant az ülőalkalmatosságra, magához vette az asztalról a tavirányítót, majd izgatottan nyomta meg a “Play” gombot. Pár örökkévalóságnak tűnő másodpercet vett igénybe, még a diszk felpörgött, s a lézer olvasófej a megfelelő pozícióba állva aktiválódott. A képernyőn szürke háttér előtt egy Andrea számára kedves, sármos férfi képe jelent meg, kinek arca komoly volt, tekintete azonban szeretetet sugárzott. Az Amerikai Hadsereg ACU mintázatú BDU- ját viselte, többek között mellkasán a “H” betűre emlékeztető fekete színű századosi rendfokozati jelzéssel. Zubbonyának jobb oldalán, a mellkastájékon elhelyezett névfelvarrón a “Penoyer” szó volt olvasható. A férfi azonnal monológjába kezdett.

- Szia, Dee! Ha látod ezt a felvételt, az azt jelenti, hogy sikeresen átmentél a biztonsági procedúrák egész során, így az elnök engedélyezte, hogy megtekinthesd az üzenetem. Igen, az Amerikai Egyesült Államok elnökéről beszélek. Először is nyugi, minden rendben van. Másodszor ne aggódj, nem megyek vissza sem Iraqba, sem pedig Afghanistanba. A közeljövőben viszont nem tudsz majd elérni semmilyen módon, és nekem sem lesz sajnos lehetőségem rátok nézni egy ideig, akármennyire is szeretnélek látni téged és a kis Dominicet. Az igazat megvallva már nagyon régen el akartam neked mondani valamit – szegte le fejét a férfi egy szemvillanásnyira, majd ismét a kamerába nézve folytatta.

- Mikor az elmúlt pár évben távol voltam, hazudtam neked a hollétemmel kapcsolatban. Mindezt, bármennyire is nem volt ínyemre, három dolog miatt kellett tettem. Az első. Nemzetbiztonsági okok álltak- állnak fent, és nem mondhattam el az igazat. Második. Hogy titeket megvédjelek. Végül pedig a harmadik. A saját érdekemben. Remélem miután végignézted ezt, meg tudsz majd bocsájtani – vett egy mély levegőt a férfi, majd tovább beszélt.

- Az utóbbi közel négy esztendőben nem jártam sem Afghanistanban, sem Iraqban, sem pedig Fort Benningben. Jártam viszont más bolygókon… – merevedett ki a kép, mivel Andrea Penoyer elkerekedett szemekkel nyomta meg a “Pause” gombot távirányítóján. Pislogott párat, majd előrehajolt és tovább nézte a felvételt.

- … sőt, más galaxisokban is. Ez most igaz, akármilyen hihetetlennek is tűnik és hidd el tudom mit érzel, mivel anno mikor ez a tudomásomra jutott, én is olyasmi képet vághattam, mint most te magad. Történt cirka 2005 végén, hogy éppen eltávon voltam, mikor megkerestek a Légierőtől, majd meginvitáltak az egyik bázisukra ahol olyasmit mutattak, azután pedig olyan ajánlatot tettek amire képtelen voltam nemet mondani. Lényeg- a- lényeg, egy szigorúan titkos katonai projekt részese vagyok, melynek tagjai egy csillagkapunak nevezett, földönkívüliek által megalkotott ősi szerkezeten keresztül más bolygókra utaznak felderítésekre, kutatásokra, és egyéb küldetésekre. A fejedben most bizonyára egy kérdés fogalmazódik meg, amire a válasz, igen. Esetenként, ha a helyzet úgy kívánja akkor harcolni is. A projekt neve Stargate Program. Többet nem nagyon oszthatok meg veled e témában, de örülök hogy végre legalább ennyit megengedtek. Mondanom sem kell, hogy senkinek ne beszélj erről! … – nézett félre a férfi egy pillanatra, mintha valaki mondott volna neki valamit, majd folytatta.

- Tulajdonképpen azért kaptad meg most ezt az üzenetet, mert egy hirtelen jött, halaszthatatlan és nagyon fontos hosszabb távú küldetésre indulok. Vagyis indultam. Amikor a diszket kézhez kapod már nem leszek a Földön. Egy másik galaxisba megyek több ezer fényév távolságra innen, és Isten tudja mikor térek majd vissza. Két dologban azonban biztos vagyok! Hogy sietni fogok, és visszajövök hozzátok! Szeretnék még baseballozni a kedvenc unokaöcsémmel! – váltott kékre a kép, mert Andrea rátenyerelt a “Stop” opcióra. Ahogy térdein könyökölt, tenyereit amolyan imádkozó tartásba illesztette, majd összegörnyedve beléjük temette arcát. A nő ha akaratlanul is, de halkan szipogni kezdett. Nem sokkal később felemelte fejét, majd hátradőlt a kanapén. Szemei vörösek voltak, arcán félszáraz könny csillogott. Fogait egy pillanatra alsó ajkaba vájta, majd megnyomta a “Play- t”, mire a videó pontosan ott folytatódott, ahol korábban félbeszakadt.

- Nehogy sírj Andrea, és kérlek ne aggódj miattam! Minden rendben lesz! Vigyázzatok magatokra, és én is azt teszem! Nagyon szeretlek titeket. Légyszíves öleld meg a kis Dominicet helyettem! Remélem mielőbb viszontlátjuk egymást! Ezer puszi neked, Dee! Te vagy a legjobb húg, anyuka, nő, és bűnüldöző egyszemélyben! Erős vagy, bátor, és kemény! Hatalmas szívvel, és angyali pofival megáldva! Hogy a varázslatos mosolyodról már ne is beszéljek… Bármivel meg tudsz bírkózni. Ezt sose feledd! Puszillak! – puszilt jelképesen egyik tenyerébe a férfi, majd keze képzelt tartalmát a kamera felé fújta. Ezek után a kép elsötétedett, a lejátszás véget ért, és Andrea Penoyer arcát friss könnycseppek vették birtokukba, melyeket a benne kavargó, s intenzíven felszínre törő vegyes érzelmek szültek. Öröm, aggódás, csodálat, bánat, szeretet, és sokminden más alkotott furcsa egyveleget a fiatal nő lelkében.

- Igen, meg tudok… – suttogta halkan, remegő ajkakkal, majd kisvártatva ismét megnyomta a “Play” gombot, de ezúttal nem történt semmi. Újra próbálkozott, de maradt az a fránya sötét képernyő. Mintha a lemez üres lett volna. Csalódottan dobta a távkapcsolót maga mellé a kanapéra, mikor megcsörrent a mobilja, melyet szipogva kotort elő fekete gyakorlónadrágja zsebéből, majd felvette.

- Szia, Kislányom! – szólt bele egy kissé feldúlt, idősödő férfi hang.

- Apa?!? – vett erőt magán Andrea, mert nem akarta hogy édesapja meghallja hogy sír.

- Kaptam ma egy DVD- t a Védelmi Minisztériumtól. Mack üzent rajta – magyarázta izgatottan a férfi.

- En is kaptam… Apa! … Ne mondj róla semmit telefonon keresztül! Gyere át ma este. … Ha gondolod, és ráérsz – torzult el a nő arca, mert a zokogás határán állt, de próbálta visszatartani. Szabad kezével a kanapé szélébe markolt. Lábizmai megfeszültek. Mintha kapaszkodót keresett volna. Nem akarta, hogy saját érzelmei a hatalmukba kerítsék. Látása elhomályosult, ahogy szemei újfent megteltek könnyekkel.

- Persze- persze, tudom én hogy nem szabad. Pár óra múlva átugrom és beszélünk erről! Hihetetlen! Ugye nem sírsz, Kislányom? – váltott amolyan aggódó- gyanakvó hangnemre Penoyer nagypapa.

- … Nem, Apa. … Csak kicsit megfáztam. … Tudod a légkondi. … Várlak este! Puszi!

- Értem. De ha mégsem a légkondi lenne, akkor nyugodj meg szépen, Drágám! Nem lesz semmi baja, ügyes fiú volt mindigis! Puszillak! – halkult el a készülék, majd Andrea Penoyer maga mellé tette a kanapéra. Apját sosem tudta becsapni, sem pedig a bátyját, és utóbb már a fiát sem. Úgy vélte ez valami férfi vonás lehet a Penoyer családban. Mindkét kezével szemeit kezdte dörzsölni, aminek következtében azok meg vörösebbek, irritáltabbak lettek.

- Valami baj van, Mama? Miért sírsz? – jelent meg váratlanul Dominic az ajtóban.

- Gyere ide, Kicsim! – tárta szét karjait, erőt véve magán a nő, mire gyermeke odaszaladt hozzá.

- Nincs semmi baj. Sőt! Nagypapa átjön ma este! – húzta ölébe a fiát Andrea, majd szorosan átölelte, és egyik kezével lassan- gyengéden simogatni kezdte a fejét.

- Jajj, de jó! És Mack bácsi mikor jön el meglátogatni? Már olyan régen nem láttam!

- Tudod, hogy ő nagyon elfoglalt, ám. … Védi az országunkat … a gonosz emberektől! De megígérte nekem, hogy amint tud eljön hozzád, … és baseballozik veled… – ölelte át még jobban Dominicet anyja, így a gyermek nem láthatta könnyes szemeit. Mindeközben próbálta egyben- összefüggően elmondani amit akart, mely felettébb nehezére esett, hiszen még mindig érezte a zokogás ingerét ami egy hatalmas maró gombóccal párosult torkában. Minden erőfeszítése ellenére, hangja néha el- elcsuklott mondatai közben.

- Az nagyon jó lesz! Alig várom már! – lelkendezett a kisfiú.

- Igen. … Én is. … Amint tud jön…

1. Fejezet

Kis lépés ez egy embernek…

[Small step for man...]

Milky Way- galaxis – Hiperűr – USS George Hammond – Eligazító helység >>>

- Alezredes – lépett be a hatodik Daedalus osztályú csatacirkáló tárgyalótermébe egy harminc év körüli, 188 centiméter magas, kékszemű, rövid sötéthajú, szürke, jelzés nélküli BDU- s férfi, majd üdvözölte a már bent üldögélő felettesét, aki pontosan ugyanolyan ruhát viselt.

- Üdv, Mack! Na hogy tetszik a bárka? Olyan új- szaga van, nem? – köszönt vissza jókedélyűen a főtiszt, majd amolyan komolytalan hangnemben feltett pár kérdést az érkezőnek. Penoyer mindezalatt helyet foglalt az egyik üres székben, majd kényelmesen elhelyezkedett és válaszolt.

- Csillog- villog! Mintha most bontották volna ki a habszivacsból. Kissé még steril, pedig már fut pár hónapja – vigyorogott a katona, mikor az ajtóban megjelent a hajó parancsnoka, aki nem más volt mint a legendás SG- 1 extagja, Atlantis volt vezetője Samantha Carter ezredes. Oliv kezeslábast viselt, ruhájának bal vállán a Tau’ri, még jobb vállán az SGC címerével díszítve. Az overál mellkasrészének bal oldalán a névlap, még az ellenkező oldalon a hajót ábrázoló felvarró volt megtalálható. A nő, a hóna alatt egy tábla PC- t cipelt.

- Uraim! Mielőtt esetleg valamiféle rosszízű tréfálkozásba kezdenének, sose feledjék hogy ez a hajó kinek az emlékére, és tiszteletére kapta a nevét! – szólalt meg enyhén bosszúsan, komor hanglejtéssel.

- Igenis, Asszonyom! Elnézését kérem – pattant fel székéből Mack Penoyer százados Carter érkezésének tiszteletére.

- Ezredes. Nem állt szándékunkban semmiféle rosszízű tréfálkozásba kezdeni. Ön is tudja, hogy nem úgy értettük! Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ki volt George Hammond – állt fel az asztaltól a századossal egy időben Randy Rainaldo alezredes is, majd bajtársa után ő maga is lerótta bocsánatkérés féleségét a hajo parancsnokának, aki ezalatt az asztalfőhöz sétált.

- Felejtsük el. Üljenek le, Uraim! – mondta, miközben komputerét maga elé helyezte. Az asztal javarészt kopár volt, de azért néhány dolog helyet kapott rideg- fémborítású lapjának felszínén. Középtájt pár ásványvizes palack, és néhány pohár volt fellelhető egy fényes tálcára helyezve. A tálcát kétoldalról kicsi zászlók fogták közre. Az egyiken az SGC címere, még a másikon a hajó emblémája díszelgett. Carter mögött pedig egy oriásmonitor volt a falra rögzítve, melynek képernyőjén a hajó három- dimenziós ikonja forgott. A helység egyik falába épített közepes méretű ablakokon keresztül jól lehetett látni a hiperűr színpompás panorámáját. A két férfi az utasításnak megfelelően cselekedett. Rainaldo Carter balján foglalt helyet háttal az ablakoknak, még Penoyer a nő jobbján ült le. Tekintetüket a parancsnokra szegezték, aki egy amolyan gőzkieresztő sóhajt követően beszélni kezdett.

- Nem tudom hogy tudják- e, de O’Neill altábornagy jelentős szerepet játszott abban, hogy önöket választották ki erre a magas prioritású misszió vezetésére. Az ehhez hasonló feladatokhoz, ugyanis általában nem elég, ha valaki szimplán nagyon jó katona, vagy kitűnő tudós. Azokkal dugig vagyunk. Jelen helyzetben átlagon felüli emberek kellenek, olyanok akikben van valami plusz. Akikben van fantázia. Volt szerencsém jelen lenni, mikor pár nappal ezelőtt Landry vezérőrnagy O’Neill altábornagynak szegezte a következő kérdést. „Jack, biztos vagy benne, hogy rájuk akarod bízni ezt a küldetést?” – tartott egy pillanatnyi szünetet a nő, majd kisvártatva folytatta.

- Tudják, hogy O’Neill altábornagy mit felelt? – vetett egy- egy pillantást a jelenlévőkre, akik válaszképpen megrázták a fejüket.

- „Két mindenre elszánt gazfickó! Ők kellenek nekünk!” – idézte jóbarátja szavait Carter, mire Randy és Mack furcsa arckifejezéssel összenéztek, majd egyszerre az ezredes felé fordították fejüket.

- Van benne valami – bukott ki Rainaldoból, s a férfi apró mozdulatokkal bólintott is párat beszéd közben.

- Még soha nem kaptam ilyen sértő dícséretet… – jegyezte meg a százados, de még be sem fejezte mondatát mikor már kiült a mosoly az arcára, mely pillanatok alatt a többiekre is átragadt.

- Ezzel csak azt akarom mondani, hogy számítok önökre. Számítunk önökre! Sok sikert, és legyenek óvatosak! – zárta beszédét az ezredes.

- Ne aggódjon, Asszonyom! Lemegyünk arra a holdra, és töviről- hegyire átfésüljük az egész kócerájt. Ha valóban van ott valami ami hasznos lehet, akkor mi megtaláljuk – szögezte le Rainaldo magabiztosan.

- Nem lesz semmi probléma. Vagy ha mégis, akkor megoldjuk. Az improvizáció mindigis az erősségeink közé tartozott. Ezredes – egészítette ki felettesét Penoyer.

- Örömmel hallom, Uraim. Húsz perc múlva átszállnak a Valkyrie- re. Az egyes hangárban lesz a gyülekező – magyarázta Atlantis volt vezetője.

- Szóval amolyan urak módjára áttranszportálunk? – szólalt meg az alezredes, csak hogy tisztázza a részleteket.

- Mint a Kirk kapitány szokott! – tette hozzá Penoyer halál komoly arckifejezéssel, mire Carter elmosolyodott egy másodpercre, majd válaszolt.

- Pontosan. A felszerelésüket már összekészítettük. Minden megvan amit kértek. Nemsokára elérjük a találkozási koordinátákat. Alezredes! Százados! A feladat adott. Sok szerencsét, Uraim – mondta, mire a két férfi felállt majd a parancsnok távozott.

- Ezredes – biccentett a nő felé búcsúzásképpen Rainaldo.

- Asszonyom – köszönt el Mack.

Mikor kettesben maradtak Randy megkerülte az asztalt, és Penoyerrel együtt indult a kijárat felé.

- Hogy ez mekkora egy idióta! Nem szimpi. Van benne valami ami ingerel – jelentette ki az alezredes enyhén frusztráltan.

- Az ilyenek kapnak hajót. Hogy ne legyenek a Földön szem előtt, és láb alatt – felelte Penoyer teljes egyetértésben.

- Aha. Csupa barom. Volt szerencsém egy- kettőhöz. Caldwell, na meg az az Ellis! Kopasz- kommandó. Pfff… Az egyiknek egyfolytában a vállapján pihenő sasokon jár az esze, a másiknak meg csak az atomon. Asszem Emerson ezredes volt az egyetlen normális pofa.

- A jó öreg Paul Emerson. Mindig a normális pofák vesznek oda… – jegyezte meg Mack, miközben a fejét csóválta.

- Akkor mi, mégis mi a jó fenét keresünk még az élők soraiban? – kontrázott egy költői kérdéssel Randy.

- Óóó, hááát… Mi vagyunk a kivétel, akik erősítik a szabályt! – felelte magabiztosan némi töprengést követően a százados, majd az ajtóban megtorpanva folytatta.

- Alezredes!

- Mondjad Mack! – állt meg Rainaldo is.

- Asszem tudom, miért ellenszenves neked Carter. Meg nekem is. Meg úgy … nagyjából mindenkinek.

- Na, miért?! Talán mert ő is a nagy, és mindenható SG-1 tagja volt? Ha valami veszély fenyegeti a Földet, vagy az érdekeinket akkor mindig őket küldik! Mintha mindenki más tehetetlen barom lenne! Nonszensz! Ez nem a Ghostbusters! Who you gonna call… Dial SG- 1! – kérdezte a férfi érdeklődve, majd kissé indulatosan fejtette ki álláspontját.

- Neem! Nem hinném. Hanem, mert okosabb mindkettőnknél? – kérdezett vissza bizonytalanul Penoyer, mire felettese kissé összeráncolta szemöldökét, arca pedig elkomorodott egy pillanatra. Elgondolkodott.

- Mármint ha összeadjuk kettőnk IQ- ját, meg tudását … meg mindent. Úgy gondoltam – egészítette ki magát Mack, mire Randy arcára mégfurcsább grimasz ült ki.

- Hmmm… Lehet igazad van, hogy a fene enné meg! Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy már sokan átestek hasonló beszélgetésen a Carterrel való találkozásuk után. Amúgy meg nem is értem hogy- hogy nem Mitchellékre bízták ezt a fontos küldetést. Kész csoda! Talán eltávon lennének, vagy mi?! Vagy rajongói találkozóra mentek? … Ez az IQ- tudás dolog pedig szerintem csak attól függ honnan nezzük – nyugtatta magát az alezredes.

- Yepp! Van benne valami. Példának okáért John Sheppardnek sincs PhD- je! Meg Mitchellnek se. Mégis van Medal of Honorja, hogy szakadna rá az ég! Nekem is kell egy olyan! … Végülis az ellenség nem quantumfizikából fog minket vizsgáztatni!

- Pontosan! De ha mégis, hát arra tartjuk a tudósokat! – kerülte ki a századost Rainaldo, majd kilépett a folyosóra.

- Meg, hogy legyen kit szivatni, ha éppen nincs valami zöldfülű a közelben… – indult utána vigyorogva Penoyer.

- He! Nekem is kell Medal of Honor, a jó életbe! Mert megérdemlem, mint a csajok a Loreal- t – szögezte le ellentmondást nem tűrően Randy.

- Te, amúgy minek fújta fel ezt a Hammondos dolgot? – értetlenkedett Mack.

- Passzolok. … Lehet nemrég megjött neki…

Milky Way- galaxis – Szigorúan titkos koordináták – USS George Hammond – Parancsnoki híd >>>

A USS George Hammond békésen várakozott a csillagok végtelen tengerében. Hídján lázas készülődés folyt. Személyzete gondosan, és szorgosan tette dolgát. Samantha Carter ezredes gondolataiba temetkezve, a kapitányi székből fürkészte a hajó orra előtti űrt, mindaddig még az egyik fiatal tisztje meg nem szólította.

- Asszonyom?!

- Igen, Hadnagy?

- Ön látta már valaha a Valkyrie- t? Tud róla valamit?

- Nem. Még nem volt szerencsém. Állítólag lassan egy éve van szolgálatban. Érdekes! … Úgy tudom főként a Homeworld Command számára végez feladatokat – felelte halkan az ezredes, miközben tovább bámulta a környező térséget.

- Probáltam utána nézni, mikor megtudtam hogy találkozunk vele, de nem találtam semmit. Mármint azon kívül, hogy létezik.

- Legjobb tudomásom szerint minden információ ami a Valkyrie- vel kapcsolatos, az titkosított. Még az SGC- n is csupán a legmagasabb prioritással rendelkező tisztek, és tudósok némelyike képes csak hozzáférni. O’Neill altábornagy sem volt valami közlékeny ezzel a hajóval kapcsolatban. Még a megszokottnál is szűkszavúbban tartotta az eligazítás ezen részét. Gyakorlatilag én sem tudok róla semmit, csak hogy egy csapat találta a Pegasusban valamikor 2008- ban. Plusz, hogy Aurora osztályú alteran csatacirkáló, és egy tengerészgyalogos a kapitánya. A neve… – fejtette ki bővebben Carter, ám egy embere félbeszakította.

- Asszonyom! Hajó érkezik! Ős csatacirkáló.

- A Valkyrie – jelentette ki székéből felpattanva izgatottan Carter, mikor meglátta a csodálatos űrjárművet kilépni a hiperűrből a Hammond orrától balra.

- Hívnak minket. Audio – szólalt meg ismét a hajó érkezését jelző technikus.

- Nyissa a csatornát! – parancsolta az ezredes, majd nem sokkal később egy hűvös, búgó női hang vette fel a kapcsolatot a Hammond kapitányával.

- Carter ezredes! Carmen Boavista ezredes vagyok, a Valkyrie parancsnoka. Küldheti az utasokat.

- Részemről a szerencse, Ezredes! Azonnal érkeznek – felelte visszaülve székébe Carter egy gombnyomás segítségével, majd sietve füleséhez emelte kezét.

- Rainaldo alezredes! Itt Carter. Készen állnak az átsugárzásra? Vétel.

- Carter ezredes, itt Rainaldo. Küldheti a sugarat, Asszonyom! Viszlát, és kösz a fuvart. Vétel, és vége – érkezett azonnal a határozott válasz, mire Carter bólintott a mellette helyet foglaló tisztnek, aki fülesébe szólt.

- Itt a híd. Transzportot megkezdeni! Ismétlem. Transzportot megkezdeni!

Mindezalatt Carter megint lenyomta személyi konzolján az egyik gombot, hogy újfent beszélhessen a Valkyrie- vel.

- Transzportálás folyamatban, Boavista ezredes. Kérem jelezzen vissza, hogy minden rendben zajlott- e!

- Egytől- egyig szerencsésen megérkeztek. Minden jót, Carter ezredes – nyugtázta pár másodperc csendet követően a Valkyrie kapitánya, majd bontani készült a csatornát, ám Samantha Carter még ki kívánta elégíteni végtelen kíváncsiságát, hamár ilyen ritka esélye adódott rá.

- Boavista ezredes! Még egy szóra, ha megengedi. Lenne pár kérdésem…

- Carter ezredes! Én csupán Jack O’Neill altábornagy kérdéseire vagyok köteles felelni. Másrészt nem érek rá önnel bájcsevegni, és úgy tudom hogy magának is van éppen elég dolga! Hiszen nekem pontosan azért kellett fontos feladataimat félbeszakítva napokat utaznom, és idejönnöm, hogy a Hammond az Icarus bázisra fuvarozhasson pár átkozott turistát! – torkolta le Boavista faragatlanul az ex SG-1 tagot.

- Már elnézését kérem Ezredes, de…

- Viszlát, Carter! Ne engedje fotózni a turistákat! – szakította ismét félbe a Hammond parancsnokát a nő, majd blokkolta a csatornát, és pár pillanat múlva a Valkyrie ablakot nyitva belépett a hiperűrbe. Samantha Carter pedig kissé paprikásan, és csalódottan dőlt hátra székében, mely abban a percben eléggé kényelmetlennek tűnt számára.

- Kizártak minket, majd azonnal távoztak Asszonyom – jelentette a technikus.

- Irány a Föld! Teljes sebesség! – nyögött ki végül nagy nehezen egy utasítást Carter.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Fogda >>>

Rövid sötétbarna hajú, 190 centiméter körüli, húszas évei végét taposó atlantisi egyenruhát viselő férfi ácsorgott a Valkyrie elkülönítő helységében. Jellegzetes szürke- fekete dzsekijének jobb vállán Atlantis pegasussal ékesített címere, még a balon az Egyesült Királyság kék- piros- fehér színű „Union Jack” zászlaja díszelgett. Tőle pár méterre nagyon fontos személy élvezte egy rácsokkal elszeparált, erőtérrel megerősített cella vendégszeretetét. Hosszúszoknyában végződő, ezüstszínben pompázó csatokkal díszített ujjatlan fekete ruhát, és valami sötét csizmaszerűséget viselt. Bőrének fehéres- sárgás árnyalata, melyen sötétkék hajszálerek ütöttek át, élénken csillant meg a fogda lámpáinak fényében. Hosszú tűzpiros haja rendezett tincsekben csüngött alá egészen a dereka aljáig. Visszataszító csontos pofájának bal oldalát vörös, idegen jeleket ábrázoló tetoválások borították, melyek nyakán folytatódtak, majd tovább kúsztak lefelé testén, egészen addig még el nem tűntek földöntúli maskarája alatt. Sötetsárga macskaszemei, s halványlila- rózsaszín furcsa egyvelegében játszó ajkai alkottak abszurd kontrasztot fizimiskáján. Karjai szívószervvel ellátott tenyerekben, azok pedig karmokkal felvértezett hosszú, vékony ujjakban végződtek. A férfi egy pillanatra sem vette le szemét a kiralynőről. Kezei megfeszültek testéhez szorított 870 MCS típusú sörétes puskájan. Jobb lábán combtokban egy wraith kábítópisztoly pihent. A lidérc hegyes fehér fogai fenyegetően villantak fel, mikor kihívóan a katonára vicsorgott.

- Szép példány! Ssszívesen táplálkoznék belőled… – sziszegte hátborzongató rideg- rekedtes hangján.

- Higgye el, eléggé rágós vagyok. Biztosan a torkán akadnék – felelte a férfi higgadtan, miközben pár másodpercre egyenesen a királynő szemeibe nézett. Szavait csupán jelképesen értette hiszen pontosan tudta, hogy a wraith mit is ért „táplálkozás” címszó alatt.

- Nem akarsz egy kicsit közelebb jönni? Nem akarsz jobban szemügyre venni? Közelebbről? Tudom, hogy hajt a kíváncsiság! Láttad már a fajtámat valaha ily csekély távolságból? Gyere. Gyere! Gyere!!! – szugerálta a lantisz- it vágyakozva a királynő, s mindvégig mélyen a férfi kék szemeibe meredt, aki immár nem tudta elkerülni a közvetlen, huzamosabb ideig tartó szemkontaktust. A katona hamarosan kissé bizonytalanul tett egy lépést a cella felé. Majd mégegyet, és mégegyet.

- Jóóól van. Gyereee szépen! – folytatta a wraith, s a lantiszi egyre csak közeledett. Mintha már nem is lett volna tudatánál. Egyfajta hipnotizált állapotba került. Tekintete olyan üressé, és üvegessé változott. Szemei a semmibe meredtek.

- Jól van! Most deaktiváld az erőteret, és nyisd ki az ajtót! – suttogta a teremtmény alantas, túlvilági hangon, mire a férfi oldalra lépett, s a falon lévő konzol felé emelte jobbkezét. Pár pillanat sem telt bele, és az erőtér megszűnt, majd a cella rácsos ajtaja feltárult. A brit lassan leeresztette kezét, majd mereven a királynőt bámulta.

- Igazán hálás vagyok neked… – lépett ki cellájából az életszívó, majd máris a lantiszi előtt termett. Ocsmány balkezének kinyújtott karmos mutatóujjával gyengéden simította végig az ember arcának jobboldalát. Ezután egészen közel hajolt a férfihez, majd fújtatva szagolt bele nyakának bal felébe. Mindeközben balkeze sebesen siklott lefelé, majd rámarkolt a wraith kábítópisztolyra. Ahogy a királynő hátralépett a még mindig egyfajta transzban lévő katonától, úgy húzta ki annak combtokjából a fegyvert, melyet hamarosan már magáénak is tudhatott. Ezzel egyidőben jobbkezét felemelve a lantiszi mellkasa felé nyúlt, majd egy finom- lassú mozdulattal húzta le a taktikai mellény zippzárját. Amint ezzel végzett, egyetlen erőteljes rántással feltépte a férfi dzsekijét, majd a pólója következett melynek nyakrészébe markolt, és egyszerűen leszaggatta viselőjéről. Démoni szemei felcsillantak, mikor feltárult előtte a tau’ri meztelen mellkasának wraith- vágygerjesztő látványa. Folytatva morbid étkezés előtti ceremóniáját, a katona dögcéduláinak lánca alá nyúlt, majd annak mentén ujjait lefelé kezdte húzni, egészen a kis fém kör alakú lapocskákig. Közben ördögi tekintetét ismét a férfire emelte, majd szóra nyitotta száját. Annyira elvette eszét az éhség, hogy észre sem vette, amint a fogda ajtaja feltárult.

- Érdekes ékszer! Jól fog mutatni rajta… – szakadt félbe mondata, mivel oldalába egy energialövedék csapódott, melynek következtében eszméletét vesztve rongybabaként zuhant a padlóra.

- Hadnagy! – kiáltotta Mack Penoyer, miközben leeresztette kinyújtott jobbkezét, melyben éppen akkor ugrott vissza alapállásba a Zat. Combtokjába csúsztatta a fegyvert, majd a brit felé iramodott. Mögötte két MARPAT BDU- s tengerészgyalogos lépett be a helységbe. Penoyer, a lantiszihoz érve megfogta annak vállat, majd maga felé fordítva a férfit, másik kezével enyhén megpofozgatta.

- Summers! Térjen magához! Hall engem? – csettintgetett párat a katona szemei előtt a százados, mire a hadnagy egyszer csak pislogni kezdett, majd megszédült de Penoyer támogatásának köszönhetően nem esett el. Kótyagosan rázta meg a fejét, majd egyik kezével zavartan simította végig verejtéktől gyöngyöző homlokát.

- Miii… Mi történt? – kérdezte félig- meddig feleszmélve.

- Majdnem wraith fejadag lett magából – felelte kissé ledöbbent ábrázattal a százados, miközben a két Marine felnyalábolta a földről a királynőt, majd visszahelyezték az őt megillető helyre, a cellába és bezárták. Hamarosan az erőtér is aktiválásra került.

- A francba… – káromkodott Summers bosszúsan, mikor lenézett szétmarcangolt ruházatára.

- Hát kb. – értett egyet Penoyer, majd folytatta.

- Azt tudtam, hogy egyes királynőknek felettébb erős telepatikus vagy tudomisén miféle adottságaik vannak, de sosem gondoltam volna hogy ennyire is képesek szugerálni valakit… – csóvalta a fejét hitetlenkedve Mack.

- Mi is tudtuk. Be volt nyugtatózva – magyarázta a hadnagy.

- Hát ha nincs ott az a kicsike, akkor maga már nagypapa lenne! – nézett bele az egyik sarokba felhelyezett kamerába Penoyer, majd integetett is párat. Summers is odapillantott egy másodpercre, és bal kezánek kinyújtott hüvelykujjával jelezte, hogy jól van, és köszöni.

- Amúgy kinek lettem adósa? – kérdezte megmentőjére nézve a brit, mivel annak szürke gyakorlóján semmiféle jelzést nem látott.

- Mack Penoyer százados. Nemrég érkeztem a Hammondról. Hozzám lesz beosztva – mutatkozott be a férfi, mire a lantiszi szemei tágra nyíltak a felismeréstől, majd kihúzta magát és jobbkezét azonnal tisztelgésre emelte.

- Százados! Igen, említették nekem, hogy új feljebbvalóm lesz, de nem mentek bele a részletekbe. Buck Summers hadnagy. Szolgálatra jelentkezem, Uram!

- Pihenj! Ennek felettébb örülök, Hadnagyom – viszonozta a szalutációt Penoyer, majd folytatta.

- Tudja nem mutatna jól a személyi aktámban, ha ezen a halálfontos küldetésen, már egyből az elején elvesztettem volna egy embert.

- Igen, Uram. Az engem sem tett volna boldoggá… – jegyezte meg Summers némileg felszabadultan.

- Most menjen, és szedje rendbe magát! Ha a logisztikusok nem csesztek el semmit, akkor az enyémhez hasonló BDU várja a kabinjában. Fél óra múlva találkozzunk a vájunál, és „belemegyünk a részletekbe”! Feltéve ha megtalálom a konyhát ebben az útvesztőben – fejezte be mondandóját Penoyer, majd kifelé indult.

- Értettem! – zárta ismét össze bokáit egy pillanatra a hadnagy.

- Maguk meg legyenek résen, miközben őrzik ezt a szart! Az ember esze megáll! Átkozott intergalaktikus vampír! Hipnotizál, hogy baszná meg! Jó, hogy nem varázsol… – vetette még oda a bőrnyakúaknak a százados, majd némi zsörtölődés közepette távozott.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – A kapitány kabinja >>>

- Igazán hálás vagyok a segítségéért Boavista ezredes. Mind a saját, mind pedig a népem nevében.

- Nekem felesleges hálálkodnia. Amúgy nincs mit. … Mielőtt elhagyjuk a Milky Way térségét kitesszük magát a megbeszélt helyen – felelte asztala mögül, székében ücsörögve a vállig érő sötétbarna hajú, fekete overált viselő tiszt, miközben egy fémes borítású a „Homeworld Command” logójával díszített fekete fogantyús bögreszerűségből kávéját kortyolgatta. Uniformisának bal vállát a Valkyrie címere, még jobbját a Homeworld Command felvarrója színesítette. Mellkasának bal oldalán hímzett, fehér betűkből álló „U.S. Marines” felirat, jobb felén pedig a névcsík volt olvasható. Vállapjait oldalanként egy- egy fehér hímzett sas tarkította. A hajóparancsnokkal szemben egy elegans fekete ruhát viselő, barna szemű, érzéki ajkakkal megáldott meglehetősen szemrevaló nő foglalt helyet. Hosszú szőkésbarna haja elől középen kettéválasztva adott kecses kontúrt finom arcának, még feje tetején pár vad tincse lófarokba összefogva csüngött alá. Fülei mögül pedig vékony fonott copfok omlottak nyakába. Homlokán fekete jelet viselt, mely hányadtatott sorsú múltjáról tanúskodott. Ami azonban ennél is fontosabb volt, hogy ez az ikon, és több hozzá hasonló, immár nem keserű emlékeket és szenvedést, hanem harcot, becsületet, szabadságot, függetlenséget, és reményt jelentett mindazoknak akik viselték. Egy álmot testesített meg, melyen többen osztoztak, és közös erővel valóra váltották.

- Akkor azt hiszem, jobb lesz készülődnöm. Köszonök mindent – állt fel az ex jaffa főpapnő, majd a félszemű főtiszt asztala elé lépett, és annak lapja felett kinyújtotta jobbkezét a Homeworldos felé. Carmen Boavista ugyanis még a Földön az Iraqi- háborúban vesztette el jobb szemét, melyet azóta fekete védőlap takart el a külvilág elől. A tengerészgyalogos egy komótos mozdulatsorral kelt ki kényelmes karosszékéből, majd merven és röviden fogadta a kézfogást.

- Ég önnel – erőltetett arcára egy apró hivatali mosolyt, mely pillanatokon belül el is illant.

- Minden jót kívánok! – mondta a nő, majd sarkon fordult és a kijárat felé indult. Fekete, finom anyagú köpenyege lágyan siklott utána a mozdulat következtében felkavart levegő áramlatainak hátan. Amint az ajtóhoz ért, az éppen kitárult előtte. Rainaldo alezredessel találta magát szembe.

- Hello! – csillantak fel a férfi szemei, miközben diszkréten tetőtől- talpig végigmérte a nőt.

- Üdvözöllek – felelte csendesen a majdani Hak’ tyl vezetője, miközben tekintetük összetalálkozott.

- Ha megbocsájt, Uram akkor szeretnék távozni – közölte barátságosan a hölgy.

- Oh… Elnézést – állt félre némi habozást követően az útbol a katona, de azért pár lopott pillantást vetett a folyosón távolodó nőre, majd még mindig az ajtóban ácsorogva, kissé feleszmélve az ezredes felé fordította fejét, kihúzta magát és megszólalt.

- Boavista ezredes! Randal Rainaldo alezredes vagyok. Kérek engedélyt belépni!

- Ha kibámészkodta magát, akkor törölje le a nyálat a szájáról, majd fáradjon be és foglaljon helyet – maradt továbbra is állva asztala mögött a Valkyrie parancsnoka. Testhelyzetén kívül többek között elragadó modorát is megőrizte.

A középkorú, 180 centiméter magas, rövid szőkésbarna hajú, sötétkék szemű férfi egy apró kínos mosollyal az arcán a helységbe lépett, és pár lépést követően megállt a nővel szemben, majd lazán de szabályosan szalutálásra emelte jobb kezét.

- Jelentkezem, Asszonyom! – mondta közben, és amint Boavista viszonozta a gesztust, leeresztette kezét majd a közeli székben kényelembe helyezte magát.

- Alezredes! Carmen Boavista ezredes vagyok. Üdvözlöm a Valkyrien – köszöntötte hivatalosan is az újonan érkezőt a Homeworldos, majd még a férfi előtt nem sokkal ő maga is leült, és visszatért kávéjához. Az első korty közben némán, s kérdő tekintettel a bögréjére mutatott.

- Nem, köszönöm – utasította vissza pár szóval, és egy apró kézmozdulattal az ajánlatot Randy.

- Ismerik talán egymást? – nyelte le a zamatos nedűt a nő, majd rögtön egy kis személyes faggatózással nyitott.

- Nem. Most látom először, de remélem nem utoljára. Csak nem… – kúszott huncut vigyor az alezredes szájának sarkába beszéd közben, ám utolsó mondatát az ezredes félbeszakította.

- Nem megy magukkal – rombolta szét a férfi illuzióit miközben bögréjét az asztalara helyezte, majd előrehajolt székében. Felnyitotta előtte heverő Dell laptopjának fedelét, és pötyögtetni kezdett annak klaviaturáján.

- Igazán, kár. Biztos hasznát vettük volna egy tapasztalt harcosnak. A Hak’ tyl volt vezetője, hmmm… Olvastam a témárol egy- két jelentést. Előben meg „előnyösebben” néz ki, mint a képeken. Mit keres itt egyátalán? Csak nem valami gebasz van a Free Jaffa Nation háza táján? – magyarázta mesterkélten Rainaldo, majd kíváncsiskodni kezdett, ami Boavista holdudvarában nem számított éppen jó tulajdonságnak.

- Nos, Alezredes mint azt már a barátjának Carternek elmondtam, … és tudja rühellem ismételni magam, … én csakis O’Neill altábornagy kérdéseire felelek. Az, hogy Ishta mi célból tartozkodik a hajómon, bizalmas információ. Nem tartozik sem magára, sem másra az emberei közül –  közölte szúrós tekintettel átpillantva monitorja felett, száraz, kioktató, és unott hangnemben a parancsnok, majd folytatta a vizsgálódást.

- Nekem ugyan nem barátom. Az egyetlen ami közös bennünk, hogy ő is amerikai… – vetette oda félvállról, kisse pökhendi stílusban a férfi, minek következtében Boavista olyasmit tett, mellyel még saját magát is meglepte. Elmosolyodott egy másodpercre, majd határozott mozdulattal hajtotta le laptopja fedelét, és megszólalt.

- Látom ami a szívén az a száján, Alezredes. Ez tetszik – jegyezte meg elégedetten, majd nagyonis hivatalos vízekre evezve tovább szőtte a társalgás fonalát.

- Komolyra fordítva a szót, az elmúlt pár napban volt időm és lehetőségem részletesen áttanulmányozni a jelentéseket melyek kapcsolatban állnak, mondhatni előzményei az önre bízott expedició feladatainak. Mi sem bizonyítja jobban- e küldetés fontosságát, mint maga Jonathan O’Neill személyes közbenjárása az ügyben. A Homeworld Command- ot meglehetősen aggasztja a téma. Semmiképpen sem ok nélkül! A Földnek semmi szüksége egy újabb ellenségre! Eddig szerencsénk volt, de Fortuna előbb- utóbb elpártol tőlünk, és akkor én nagyon nem szeretnék jelen lenni! Azt is nehezemre esik felfogni, hogy eddig hogy bírtunk lépést tartani. Egyszerűen az esélytelenek nyugalmával indultunk, és az utolsó utáni pillanatokban valahogy mindig ász került a kezünkbe – fejtette ki tőle eddig nem látott szenvedéllyel álláspontját Carmen Boavista.

- Tökéletesen értem mire gondol, Asszonyom. Legutóbb az a szuperkaptár végleg kispadra küldött minket. A pentagoni fejesek, és a fehérhaziak lehet nem akarják beismerni, de ha most egy idegen, pár méretesebb hajóból álló támadóflotta megjelenne a Föld körül, akkor bizony nem nagyon szagolnánk hozzájuk – értett egyet Rainaldo.

- Pontosan. Nincs elég hajónk, nincs elég emberünk, nincs elég anyagi fedezetünk se kapacitásunk, és erős szövetségesekben sem dúskálunk éppen. Hogy az 51- es körzetben elvesztett ős székrol ne is beszéljünk. Az is valakinek a csodálatosan, és érzéssel kivitelezett mesteri baklövése volt – tette hozzá bosszankodva a parancsnok.

- Nos, igen. … Szerény véleményem szerint az SGC egyszerűen túl sokat vállalt már a kezdetek óta. Persze nagyrészt önhibáján kívül, hiszen legtöbbször nem volt választásunk. Viszont az egész olyan bizarr. Mintha futnunk kellett volna, mielőtt lett volna lehetőségünk rendesen megtanulni járni, és most az összeesés határmezsgyéjén botladozunk. Erre mit teszünk? Mit tesznek a fejesek?! Milliónyi zoldhasút ölnek az Icarus bázisba, és az ott folyó kilencedik ékzárral kapcsolatos kutatásokba! Idióták! Ahelyett, hogy a védelmet ráznák gatyába! – mondta tényközlően az alezredes, némi metafórával megfűszerezve kétségbeejtő mondandójának tartalmát, minek a végére némi velős magánvélemény is csurrant- cseppent. Boavista pedig nem győzött egyetertően bólogatni közben.

- Örömmel hallom, hogy azonos hullámhosszon vagyunk, Alezredes. Lényeg- a- lényeg, ha a Nomadok tényleg szövetségre léptek a wraith- tel, és beteszik lábukat a Pegasusba, akkor nagy baj van! – jelentette ki vészjóslóan az ezredes, mire a vele szemben ülő férfi nagyot sóhajtott, majd térdeire támasztva karjait előrehajolt székében, és megszólalt.

- Igaz. Akkor bizony nagy kulimászban leszünk. Ha a Pegasusba jutnak már csak idő kérdése, hogy Atlantis felé kezdjenek kacsintgatni. Az pedig tuti, hogy a wraith elhúzza az orruk előtt a mézes madzagot a várossal kapcsolatban. Nekik csak arra fáj a foguk, hiszen kb. egyet jelent a Föld koordinátáival. Viszont éppen ezért megyünk az M1M- 000- ra. Ha Jackson, McKay, és az a Zelenka nem tévednek, akkor ott majd találunk valamit ami a segítségünkre lehet. Azon a csepp sárgolyón ott rejtőzhet az a bizonyos ász amit ismét előhúzhatunk az ingujjunkból – bizakodott Rainaldo.

- Remélem, hogy igaza van. Úgy legyen! Viszont egyvalamit már most szögezzen le magának, Alezredes! Ez élete legfontosabb küldetése, és bármi- ismétlem bármi áron véghez kell vinnie! Hiba, és kudarc luxusa elfogadhatatlan! Az M1M- 000 véleményem szerint semmiképpen sem missziója célállomása lesz! Csupán a kiindulópontja.

Milky Way- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Kantin >>>

Magányos, szürke jelzésnélküli BDU- t viselő, 170 centiméter körüli, atletikus testalkatú, sötétbarna nyakközépig érő hajú fiatal nő lépett be a Valkyrie étkezdéjébe, melynek tágas falain belül sikkesen, és hatékonyan keveredett az ős, a földi berendezéssel. A helység harmada átépítve, konyhaként leválasztva üzemelt, melynek széles pultján tálcák egész sora, fém bevonatú bögrék, szalvéták, és csillogóra fényesített evőeszközök sorakoztak pedánsan összerendezve. A levegőben ínycsiklandozó illatok terjengtek. A konyhaszolgálatot ellátó japán származású katona fejét fehér kendő fedte, még fekete kezeslábasának felső részét annak hosszú ujjai segítségével dereka köré kötve hordta. Sötét színű pólóját és nadrágját, térdig fehér, néhol ételfoltokkal tarkított kötény óvta a munkahelyi ártalmaktól. A kantinban csúcsidő volt, mivel a hajó személyzetének egyik fele nemrég tette le a szolgálatot. Mindenfelé fáradt tekintetű katonák, és civilek fogyasztották napi melegételadagjukat. Beszélgetések zaja töltötte be a termet. Az imént érkezett nő felületesen szétnézett, majd pár pillanatnyi tétova ácsorgást követően a chef elé lépett.

- Szép napot! – köszöntötte kedvesen a férfit, miközben magához vett egy tálcát.

- Üdv! Mit adhatok? – kérdezte illedelmesen, és segítőkészen a szakács.

- Mik a lehetőségeim? Bocs, csak átutazóban vagyok – mentegetőzött a nő, mire a konyhaszolgálatos készségesen sorolni kezdte a menüt.

- Két variáció közül választhat. Egy. Csirkemell párizsiasan, sültburgonya körettel- egészséges olajban sütve. Mellé némi zamatos öntettel meghintett uborkasalátával. Az öntet a saját receptem. Igazi ízorgia! Csak magának, hűtött palackos narancsjuice- t is adok hozzá! A második lehetőség pedig rántott tonhal, szintén egészséges és természetes olajban elkészítve, rizses- zöldséges körettel. Sárgarépa, zöldborsó, kukorica. Kérhet hozzá káposztasalátát. Nagyon vitamingazdag! A juice- t ehhez is felajánlom.

- Wow! A második lehetőséggel élnék. Szeretem a halat! Salátát is kérek szépen – mosolyodott el a nő, majd a férfi hamarosan elé helyezte az általa utóbb említett összeállítást.

- Parancsoljon! Jó étvágyat kívánok! – evőeszköz, szalvéta és pohár a pult végén – mutatta az irányt a szakács.

- Köszönöm! – szedte össze a hiányzó, ám az evéshez elengedhetetlen dolgokat a nő, majd kissé elbizonytalandova fordult ismét szembe az étkezőrésszel, mivel a legtöbb asztalnál ültek, ám ismerőst egyenlőre sehol sem vélt felfedezni. Megfontolt léptekkel indult el az asztalok között, melyek legtöbbje négyszemélyes volt, a terem végében azonban akadtak több férőhelyesek is. Egyszer csak ismerős hangra lett figyelmes, majd az egyik tőle jobbra eső asztalnál megpillantott egy régen nem látott bajtársat akivel még Afghanistanban, később pedig Iraqban harcoltak együtt.

- Stringfield főtörzs! – szólította meg a MARPAT gyakorlós, izmos testalkatú, lapockáig erő hosszú szőkésbarna hajú nőt, aki egy civilruhás, szemüveges, rövid sötéthajú férfi társaságában üldögélt. Egymással szemben helyezkedtek el, s bensőséges beszélgetésük közben jóízűen falatoztak.

- Te jó ég! Connie?! – nézett fel az érkezőre meglepetten és boldogan a nő, majd felállt.

- Ezer éve… – felelte hasonló érzelmekkel az arcán a jövevény miközben letette tálcáját, majd a rég találkozott bajtársak egy baráti öleléssel üdvözölték egymást.

- Örülök neked! – mosolygott Stringfield, majd azonnal észbe kapva folytatta.

- Connie, az úr Dr. Chandler Donovan. Chandler, ő itt Connie Holgersson első őrmester. Együtt voltunk a Közel- Keleten – mutatta be egymásnak az idegeneket a főtörzsőrmester.

- Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta kezét a férfi felé Connie, aki felpattanva székéből fogadta a baráti jobbot.

- Részemről a szerencse!

- Ülj le, és egyél velünk! Van mit bepótolnunk – jelentette ki izgatottan Gina Stringfield.

- Köszönöm – helyezkedtek el mindhárman az asztal körül. Holgersson, a főtörzs és Donovan között telepedett le, háttal a bejáratnak, szemben a hiperűr magával ragadó látványát nyujtó nagyméretű ablakokkal.

- Mesélj, mit keresel errefelé? Csak nem a Hammondról szálltál át? Akkor te talán tudod mi ez a nagy mozgolódás! Atlantisról is felvettünk pár embert, de senki nem mond semmit – érdeklődött kíváncsian Stringfield, miközben folytatta az evést.

- Igen, a Hammondról jöttem. Viszont én sem tudok sokat. A tisztek csak ködösítenek. Valami felderítő expedícióról van szó. Annyit mondtak, hogy egy ős kutatóállomásra megyünk, bizonyos M1M- 000- ra. Pegasus peremvidék, csupán egy kőhajításnyira a senki- földjétől. Űrjétől… – magyarázta Holgersson közelebb hajolva asztaltársasága tagjaihoz, mivel nem igazán volt szabad beszélnie a témáról senkinek.

- Ah, izgalmasan hangzik! – jegyezte meg a főtörzs.

- Szerintem unalmasan – húzta a száját Holgersson, majd nekilátott elfogyasztani tányérja tartalmát.

- Te tudsz erről esetleg valamit, Don? – kérdezte Gina a vele szemben ülő Dr. Donovantól.

- Természetesen, nem – felelte két falat között Chandler, ám Stringfield egy gyanakvó pillantás kíséretében egyből rákontrázott.

- Természetesen tudod. Látom rajtad. Mindig kiszúrom, ha hazudsz. Legalább nekünk elmondhatnád! Homeworld! Mindig csak a titkolózás, mint valami elfuserált Holt Költők Társasága…

- Nem beszélhetek róla, oké! Boavista leszedné a fejem. Amúgy én sem tudok sokkal többet, mint amit Holgersson első őrmester elmondott. Legyen elég annyi – vallotta be bűnbánóan Donovan, majd próbálta menteni a menthetőt, mivel már látta Ginan, hogy duzzogni kezd.

- Boavista… Mást se hallok! – morgott a főtörzs, majd Connie felé fordult.

- Ez a Boavista nem épp egy elragadó „teremtés” azt meg kell hagyni, de a Homeworld berkein belül esküszöm rettegnek tőle. Don is mindig ezzel jön, és másoktól is hallottam már. Bár végülis érthető. Marine csajszi, mint mi!

- Ő itt a főnök, ha nem tévedek. Most már komolyan megismerném – vigyorgott Holgersson, majd ismét lejjebb vette hangját.

- Amúgy mégis mi a fene ez a bádogteknő? Minden titkosított ami a Valkyrievel kapcsolatos – kérdezte.

- Homeworld Command. Egyenlő „szigoruan titkos”. Én is ugyanolyan turista vagyok ezen a kísértet hajón, mint te. Don fajtiszta Homeworldös, mégsem mond semmit… – mesélte Stringfield, ám Donovan közbevágott.

- Mert nem mondhat. Te is jól tudod – mondta, majd Connie felé fordult.

- Tudja, hányszor játszuk el ezt? Én sem kérdezem őt ki a küldetéseivel kapcsolatban.

- Erről jut eszembe! Te mi jót csinálsz a Programban, Főtörzs? – mosolyodott el Holgersson Chandler szavain, majd Ginara nézve egy kérdest szegezett a nőnek.

- Én beszélhetek róla, úgyhogy el is mondom. Még suttognom sem kell – kezdte Stringfield, miközben egy másodpercre morcosan Donovanra tekintett.

- Egy speciális egészségügyi különítményben szolgálok, melyet Dr. Janet Fraiser őrnagy halálát követően Samantha Carter javaslatára hívott életre Dr. Elizabeth Weir. Akkoriban ő volt az SGC vezetője. Mondanom sem kell, hogy a csapatom vezetője egy Marine. Talán ismered a nevét. Casey Quest alezredes. Öböl- háborús veterán!

- Rémlik valami. Azt hiszem hallottam róla. Ő lenne a híres Coyote? Amúgy az egész dolog fantasztikusan hangzik! – válaszolta Connie, de Gina már folytatta is.

- Várj, ez még mind semmi! Igen, valóban ő Coyote. Viszont van egy sanda sejtésem, vagyis az a hír járja, hogy együtt vannak Boavistaval! Erre varjál stráfokat!

- Ez csupán pletyka – tette hozzá Donovan kissé cinikusan.

- Wow! Hát … akár az, akár nem, szép pár lehetnek – gondolt bele Holgersson, miközben kinyitotta narancsleves palackját, majd poharába töltötte a zamatos nedűt.

- Szegény ember… – utalt halkan Questre Chandler, majd egy szalvétával megtörölgette száját, hiszen éppen befejezte az étkezést.

- Az alezredest nem kell félteni! Remek ember, és meg jobb Marine – jelentette ki határozottan, és büszkén Stringfield.

- Sosem vitattam, csupán együttérzek vele. Most ha megbocsájtanak a hölgyek! Egy pillanat és jövök – mondta Donovan udvariasan, majd felállt és kiűrült tálcájával együtt a konyha felé indult. Mikor a két nő kettesben maradt, Connie kíváncsian megszólalt.

- Gina, csak nem együtt vagytok?

- Lassan fél éve – mosolyodott el a főtörzs.

- Wow! Szuperül hangzik! Igazán boldognak látszol. Örülök nektek … bár sosem gondoltam, hogy nem valami egyenruhással gabalyodsz össze – derült fel az első őrmester arca is.

- Köszi. Tudod a Marineoknál éppen elég Alfa- hímmel volt dolgom… Elegem is lett belőlük. Úgy döntöttem nem kezdek többé macho pasassal. Aztán a Hegyben összefutottam Donnal. Jóképu, sármos, szerény, intelligens, rendes, romantikus. … Egy cukorfalat! – nevetett fel Stringfield, majd Holgersson is.

- Látom, jól szórakoznak a hölgyek. Lemaradtam valamiről? – érkezett vissza Chandler, ám mielőtt bárki is felelhetett volna, Mack Penoyer lépett az asztalhoz.

- Holgersson első őrmester!

- Százados! – pattant fel székéből a tengerészgyalogos, és Stringfield is felegyenesedett, majd mindketten vigyázzba vágták magukat.

- Uram.

- Főtörzs. Kérem ne ugráljanak itt nekem! – köszöntötte Penoyer a nőt, miután a zubbonya gallérjára feltűzött kis fekete jelvényről egy pillanat alatt leolvasta rendfokozatát.

- Üdv – mondta Chandler, mire Mack válaszképpen biccentett egyet, majd Holgersson felé fordult.

- Kérem jöjjön át ahhoz a nagyobb asztalhoz! Azonnal kezdjük a megbeszélést – mutatott a terem vége felé megeresztve egy rövid baráti mosolyt, majd az általa jelzett irányba indult.

- Máris ottvagyok, Százados! – felelte harsányan Connie, majd a férfi távozását követően kissé halkabban folytatta.

- Ő Mack Penoyer, az egyik felettesem az expedícióban.

- Tökös gyereknek tűnik – jegyezte meg, lopva a századost méricskélve Gina.

- Hadsereg… –  vágta rá ironikus hangnemben Holgersson.

- Az én csapatomban is vannak. Nem lesz gáz, hidd el! Most menj! A tálcát majd elintézem. Később beszélünk – bíztatta Stringfield, mire az első őrmester elköszönt, majd követte a századost.

- Remélem igazad lesz. Kösz és szia! Dr. Donovan.

- Örültem a találkozásnak – búcsúzott Chandler.

Pár méterrel arrébb a helység sarkában, az ablakok mellett egy hat férőhelyes asztal körül öt jelzésnélküli szürke BDU- s ember ücsörgött. Egy nő és négy férfi. Az egyik asztalfőn, háttal a falnak, balján az ablakokkal Randal Rainaldo alezredes foglalt helyet. Előtte az asztallapon egy Dell laptop üzemelt. Balkeze felől egy harmincas éveinek második felében jaró sötéthajú, vilagoskék szemű, enyhén borostás arcú férfi matatott valamit PDA- ján, még mellette Buck Summers hadnagy székében hátradőlve hűs ásványvizet kortyolgatott. A másik asztalfőn Mack Penoyer százados helyezte éppen magát kényelembe.

- Mindjárt itt van – mondta Rainaldonak, aki felpillantva monitorja mögül egy bólintással vette tudomásul jóbarátja szavait.

Az alezredes jobbján egy fiatal, hosszú fekete haját copfban hordó, csodálatos mandulaszemekkel megáldott ázsiai származásu nő fogyasztotta csendesen ebédjét.

- Alezredes! Elnézést a késedelemért, Uram – jelent meg Holgersson az asztalnál, majd kihúzta magát.

- Pihenj, Első őrmester! Kérem, üljön le! – utalt az üres székre az ázsiai nő és Penoyer között Rainaldo, mire Connie haladéktalanul és némán teljesítette az utasítást.

- Most, hogy végre teljes a csapat neki is ugorhatunk ennek a nem éppen szokásos, sokkal inkább baráti mint formális eligazításnak – kezdte Rainaldo miközben lehajtotta hordozható komputere fedelét.

- Először is üdvözlök mindenkit! Javaslom kezdjünk egy rövid bemutatkozással, hiszen még nem ismerjük egymást mindannyian. Az én nevem, aki esetleg még nem tudná, Randal Rainaldo alezredes, Amerikai Egyesült Államok Hadserege, Harmadik Gyalogos Hadosztály, „Falcon” Légiszállításu Dandár. Onnan vezényeltek a Stargate Programba valamivel több mint öt esztendeje. Az előttünk álló expedíción én fogom önöket vezetni. Már az elején le szeretném szögezni, hogy senkitől sem várok el többet száz százaléknál, de azt mindig! Mack! – fejezte be egyenlőre Rainaldo, majd átadta a szót a vele szemben az asztal másik végén helyet foglaló férfinak.

- Szép napot mindenkinek! Mack Penoyer százados vagyok. Az Amerikai Hadsereg, 75. Ranger Ezred, Különleges Csoport Zászlóaljából kerültem az SGC- re kb. négy évvel ezelőtt. Bármikor- bármi gondjuk van, bármilyen óhaj- sóhaj- panasz, keressenek meg bizalommal! Én majd orvoslom a problémájukat, avagy továbbítom az alezredesnek, ha a helyzet úgy kívánja. Hadnagyom, most ön a soros! – mondta a jobbján ülőnek monológja végeztével Penoyer.

- Üdv! Buck Summers. A Brit Királyi Tengerészgyalogság hadnagya vagyok. 2006 óta teljesítek szolgálatot Atlantison – halkult el az angol, mire kapva az alkalmon Holgersson kezdett bele.

- Holgersson, Connie. Első őrmester. Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogság. 2006 júniusában kerültem az SGC- re, majd pár nappal később utasítás szerint a P4X- 650- re utaztam. Azóta ott szolgáltam az Alpha- bázison, egészen pár nappal ezelőttig, mikor a USS Hammond felszedett, és Carter ezredes kézbesítette az átvezénylési parancsomat – hadarta el szárazon a tényeket a Marine.

- Örülök, hogy megismerhetem önöket. Dr. Eamon Doughertynek hívnak. Pár éve kaptam állást az Area 51- ben, ám olyan kilenc hónappal ezelőtt felajánlották, hogy dolgozhatok a Cheyenne- hegyben. Elvállaltam, és azt hiszem nagyon jó döntes volt. Elég csupán azt venni alapul, hogy az 51- est szétlőtte a wraith. A foglalkozásom mérnök. Gépész, villamos, és űrhajómérnöki diplomával rendelkezem. Remélem a tudásom a segítségükre lesz, e küldetés során – magyarázta a Rainaldo és Summers között ülő férfi, erős ír akcentussal.

- Hello! A nevem Xiuying Liu Tao. Kínából kerültem az SGC-re, majd onnan küldtek Atlantis- ra. Eddig tíz hónapot töltöttem az Ősök városában. Komputerekkel foglalkozom. Technikus vagyok. Ha számítástechnika, legyen az földi vagy idegen technológia, én a javunkra fordítom. Ígérem! – jelentette ki magabiztosan, tört angolsággal a nő.

- Remek Ms. Liu Tao! Önbizalomhiányban szenvedő emberekkel úgysem mennék szívesen halálfontos küldetésre – mosolyodott el Rainaldo, mire Xiuying kissé zavarba jött. Arca enyhén elvörösödött, tekintetét lesütötte.

- Szép kis csapat lesz ez! – könyökölt az asztalra ujjait összefonva Penoyer, miközben lassan végignézett a többieken.

- Nos, akkor nézzük hogy mibe is csöppentünk, ha már így összejöttünk a szélrózsa minden irányából – kezdte az alezredes.

- Annyit már tudnak, hogy egy alteran kutatóállomásra utazunk a Pegasus- galaxis peremvidékére. A kóceráj egy holdon található, kódneve M1M- 000. Az SGC- s srácok és lányok már jó ideje tudtak a hely létezéséről, viszont a helyzetét sehogy sem sikerült kideríteni egészen egy a közelmúltban lezajlott szerencsés felfedezésig, mely az Antarktiszon esett meg, pontosabban az ott található ős bázison Terra Atlantuson. A feladatunk leszállni a holdra, behatolni az állomásra, és töviről- hegyire átfésülni azt. Konkrét célunk nincs azzal kapcsolatban, hogy mit keresünk. Hogy őszinte legyek önökkel, az SGC- seknek halvány lila gőzük sincs, hogy mit kellene- mit fogunk ott találni. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű, de ehhez azt hiszem már mindannyian hozzászokhattunk. Mack! – adta át a szót Rainaldo.

- Amint e beszelgetést követően visszatérnek kabinjukba, a komputereiken már elérhető lesz a küldetéssel kapcsolatos teljes háttéranyag. Olvassák el figyelmesen! Aztán mégegyszer olvassák át! Lényeg- a- lényeg, a Pegasus- galaxist veszély fenyegeti, és ezáltal Atlantis- t is. A város mint tudjuk egyfajta egyenes út a Földre, és ezáltal a Milky Way- galaxisba. Semmiképpen sem juthat az ellenség kezére! Ebben az esetben az ellenség egy másik galaxisból származó, amolyan vándorló hódító népség. Éppen ezért nemes egyszerűséggel az SGC- n Nomadoknak nevezték el őket. Summers hadnagynak nemrég volt egy harmadik típusú találkozása a Valkyrie fogdájan rohadó wraith kiralynővel. Az a természet megcsúfolása nem véletlenül sínylődik itt, abban az energiakalitkában. Az okosok szerint ő az a kiralynő aki szövetséget ajánlott a Nomadoknak. Állítólag a kaptárjai rábukkantak a pegasusi kapurendszert egy szomszédos spirál galaxis rendszerével összekötő kapura. Információink szerint már évek óta folytattak ott kutatásokat, és végül sikerült átkelniük, ahol összeakadtak a Nomadokkal. A Nomadok a harcért, és a hódításért élnek. Minden civilizációt el akarnak tiporni, csak hogy fitogtassak erejüket. A wraithnek pedig kaja kell. Ember. A Nomadok pedig dugig vannak a leigázott világok rabszolgasorba vetett lakóival. Viszont híján vannak újabb meghódítandó területeknek. Galaxisok közötti utazásra azonban képtelenek. A wraith tehát emberekért cserébe felajánlotta, hogy megadja a pegasusi rendszerbe vezető kapu koordinátáit a Nomadoknak. A címről nem is beszélve. Ezek az informaciók nem 100 %- osak, csupán szóbeszédeken alapulnak melyeket Evan Lorne őrnagy felderítőcsapatai jegyeztek le a Pegasus peremvidékén található bolygók lakosainak elbeszélései alapján. Sajnos nem tudjuk biztosan, hogy a Nomadok már a spájzban vannak- e. Amivel viszont nagyon is tisztában vagyunk, hogy az ősök a maguk idejében igenis kapcsolatba kerültek a Nomadokkal ám elkövették azt a hibát, hogy félvállról vették az egész témát. Részletek a dokumentumokban. Később azonban felismerték a helyzet komolyságát, és akkor hozták létre a bézist az M1M- 000- án. Az ott dolgozók feladata csupán a Nomadokkal kapcsolatos „probléma” megoldásának kutatása volt. Hogy ez fegyvert, vagy mást jelent- e, azt nem tudni. Viszont ekkor már vészterhes idők jártak az alteranokra, hiszen nagyban zajlott a wraith elleni háború. Aminek mindannyian tudjuk, hogy mi lett a vége – fejtette ki a témát bővebben Penoyer, ám az alezredes félbeszakította.

- Köszönöm, Mack. Ennyi egyenlőre elég lesz. Elsőre nekünk sem volt egyszerű feldolgoznunk a sok infot. Van úgy másfél napunk amég a célunkhoz érünk. Kérem olvassák serényen azokat a háttéranyagokat! Plusz! Penoyer és Summers! A feladat minden lehetséges infomorzsát kiszedni abból a wraith kiralynőből! Nem érdekel hogyan csinálják! Bármit tehetnek azzal a teremtménnyel a megölésén kívül! – szögezte le halálkomoly arckifejezéssel Rainaldo.

- Meglesz – felelte Mack.

- Értettem, Uram! – reagált Summers.

- Elig után találkozzunk a fogda előtt! – hajolt oda Penoyer Summershez.

A brit egy bólintással vette tudomásul a dolgot.

- Remek! Kérdés van? – érdeklődött közben az alezredes, ám a legtöbben még az imént hallottak hatása alatt álltak.

- Csupán egy jelentéktelen kérdésem lenne – emelte fel egyik kezét Dougherty.

- Egy kérdés sem jelentéktelen, Doktor. Halljuk!

- Nem kellene egy archeológus is a csapatba? Ha jól értem egy több ezer éve elhagyatott alteran bázisra megyünk. Szükségünk lehet rá! – mondta Eamon kissé bizonytalanul.

- Úgy tudom, hogy Ms. Liu Tao, és ön is képes megérteni az alteran írást. A fejesek szerint ez egyenlőre éppen elég nekünk. Plusz viszünk komputereket is. Nem akarunk ott nagy patáliát csapni, mert még a végén valaki felfigyel ránk. Kis létszámú csapat, feltűnés nélkül – válaszolta Rainaldo.

- A Valkyrie csak ledob minket és elhúz a sunyiba a színről. Senkinek sem kell, hogy esetleg a wraith kiszagoljon valamit. Másrészt legyünk optimisták, Doktorom. Nem romokat akarunk találni, hanem valamit ami meg működik! Legalábbis én nem múzeumi túrára jöttem az tuti. Reményeink szerint sikerül beüzemelni az egész hóbelebancot, letölteni az adatbankot, kiüríteni a hátrahagyott ős csokiautomatákat… – egeszítette ki barátját Penoyer.

- Értem. Önök tudják – nyugtázta csendesen Dougherty.

- Nem lesz gond, Doki! Egyéb? – nézett körbe utoljára Rainaldo, ám ez esetben senki sem hozakodott elő semmivel.

- Remek! Akkor mindenki tudja mit kell tennie. Leléphetnek! Indulás előtt még természetesen visszatérünk a témára. Addigis emésztgessék a hallottakat, és ha kérdésük lenne, akkor feltétlenül tegyék fel nekem, avagy Penoyer századosnak – zárta a megbeszélést az alezredes, mire a csapat nagyrésze szépen- lassan elhagyta az asztalt. Pár perc sem telt bele, s már csupán ő és barátja ültek magányosan, egymással szemben.

- Mit gondolsz Mack?

- Talán túléljük – mondta fapofával a százados.

- Ennyire ne legyél mar optimista – csóválta a fejét Rainaldo.

- Tutira túléljük! – próbálkozott ismét a férfi, és ez már jobban hangzott.

- Na, valami ilyesmit szerettem volna hallani! Tudsz te, ha akarsz! Jó kis csapat lesz ez! Érzem! – vette biztosra mosolyogva Randy.

- A múltkor is ezt mondtad, és csak ketten mentünk haza éppségben – vágta rá furcsa grimasszal az arcán Mack.

- Hát tehetek én arról! A többiek mind idióták voltak – kontrázott rá mímelt felháborodással a főtiszt.

- Hm… Ha úgy vesszük, akkor valóban elcseszték – bólintott némi gondolkozást követően Penoyer.

- Máskor majd nem a környék legjobb hokicsapatát hívjuk ki. … Akkor majd nyerünk, és kevesebb lesz a súlyos sérülés is – tett pontot vigyorogva az ügy végére Rainaldo, majd hóna alé kapva laptopját felállt és elindult a kijárat felé.

- Nekem oké! Tényleg, szerinted nem lehetne megkérni Boavista ezredest, hogy fagyasszunk le egy hangárt, vagy valami? Kerítenénk korit meg minden… – csatlakozott hozzá Mack.

- Nemrég beszéltem az ezredessel. Úgy érzem nem éppen az a fajta aki ilyen kérésnek eleget tenne. És akkor még finoman fejeztem ki magam.

- Szóval azt mondod nehéz eset, akárcsak a többi?

- Neeem. Egyátalán nem olyan mint a többi. De van egy olyan érzésem, hogy visszasírjuk még Carter nénit.

- Sírjon utána a Jack O’Neill! Én ugyan nem fogok. Még akkor sem ha maga az ördög a parancsnok ezen a hajón! … Na megyek wraith macát faggatni…

Pegasus- galaxis – Hiperűr – Valkyrie alteran csatacirkáló – Egyes számú PJ- hangár >>>

Mack Penoyer frissen, és üdén lépett be a Valkyrie alteran csatacirkáló, tágas egyes számú hangárjába, melyben pár PJ, néhány F- 302- es, sőt még egy Tel’tak is parkírozott. Túl volt egy üdítő hűs zuhanyon, borotválkozáson, fogmosáson, némi reggelin, melyet a korai időpontra való tekintettel magányosan költött el a kantinban, és most indulásra készen jóval idő előtt, egymaga ácsorgott teljes menetfelszerelésben az elnéptelenedett hangár közepén. Szürke jelzésnélküli gyakorlót, fekete puha gumitalpú SWAT bakkancsokat, és hasonló színű taktikai mellényt viselt. Jobb lábán combtokban egy H&K MP7- es pihent, még mellénye bal oldalán mellkastájékon egy M92- es pisztoly kapott helyet. Vállán taktikai szíjon egy sötét árnyalatú FN SCAR- L puska lógott. Szürke rohamzsákját lába mellett lelógatva kezében szorongatta.

- Szép napunk van, nem?! – ütötte meg fülét egy nagyonis ismerős hang.

Az egyik, tőle pár méterre eső PJ lenyitott rámpájának tövében Randy jelent meg.

- Majd este megmondom – felelt neki vigyorogva a százados, miközben társa felé indult.

- Akció előtt még át akartam nézni a rendszereket. Nem mintha nem bíznék az itteni szakikban, de jobb a békesség – magyarázta Rainaldo, mikor Penoyer odaért hozzá. Felszerelése egy- két apró részlettől eltekintve tökéletesen megegyezett Mackével. Az alezredes combtokjában ugyanis a századoséval ellentétben egy wraith kábítópisztoly volt. Főfegyvere pedig egy M468- asban öltött testet, mely a férfitől pár méterre a PJ hátsó rekeszének falának volt támasztva.

- És én komolyan azt hittem, hogy most az egyszer előbb a helyszínen leszek mint te… Óóó! Csak nem egy REC7- est látnak szemeim?! – gyalogolt fel társa mellett a PJ rámpáján Penoyer, majd miközben ledobta hátizsákját, észrevette az oda helyezett puskát.

- Pontosan azt! A profik választása – ballagott be a hajóba Randy is, majd elégedetten stírölte fegyverét, melyet a közelmúltban neveztek át M468- ről REC7- essé, ám sok katona továbbra is a jól megszokott, régi elnevezést használta.

- Jómagam mostanában ezt a drágaságot favorizálom – kapta le válláról a SCAR- t a Ranger, majd büszkén forgatta meg kezeiben.

- Ez már nekem túl futurisztikus – legyintett Rainaldo miközben karba tett kezekkel díszes távolból szemlélte az eszközt.

- Túl futurisztikus?! Neked? Akkor mi az ott a combtokodban?! – nevetett fel a százados, mialatt puskáját óvatosan a REC7- es mellé helyezte.

- Ja, aaaz?! Nem is tudom, hogyan került oda… – nézett le a wraith pisztolyra fapofával az alezredes.

- Alezredes, Százados! Jó reggelt – érkezett meg Buck Summers, majd zsákját a többi mellé tette. Combtokjában egy Sig Sauer P226- os pisztoly állt bevetésre készen. Kezében egy rövidcsövű Remington 870 MC shotgun pihent.

- Hadnagy! – köszöntötte Rainaldo, majd Penoyer is.

- Reggelt, Hadnagyom! Látom szépen felszerelkezett.

- Hátha közeli barátságokat kell majd kötnünk odalent… – érvelt a brit, miközben letette shotgunját, majd előre ment és leült a pilótaülés mögötti székbe.

- Üdv, Uraim! – jelent meg a rámpa alján Dr. Dougherty. Egyik kezében tábla PC- t, még a másikban egy hátizsákot cipelt.

- Doktor! Most már nincs visszaút! – szólalt meg az alezredes. Mack közben előre ment Summershez.

- Nem is szándékozom visszafordulni – rendezte el cókmókjait a tudós, majd kényelmesen elhelyezkedett a hátsó rekeszben, és egy süteményt kezdett rágcsálni melyet táskájából kotort elő. Nem sokkal később egy termosz is előkerült, benne forró teával.

- Azt örömmel hallom. Jó étvágyat! – bólintott a katona.

- Köszönöm. Kér sütit, esetleg teát? – kérdezte két falat között Eamon.

- Nem kösz. Már túlvagyok a reggelin – utasította vissza a nagylelkű ajánlatot Randy, majd kisétált. A rámpa aljában mellénye egyik zsebéből előhúzott egy csomag Juicy Fruitot. Gondosan kibontotta, majd kivett belőle egyet és megszabadította csillogó ezüstös papírjától. Ezek után bekapta a rágót, majd csendben élvezte amint a kellemes íz szépen- lassan átjárja száját.

- Alezredes! – futott be Holgersson kezeiben egy M249 Para könnyűgéppuskával, melynek súlya olyan hét kilogrammot tehetett ki.

- Első őrmester! Szóval maga szeret komolyan játszani! Tetszik – kerekedtek ki a férfi szemei amint meglátta a nagyméretű, és nagy pusztításra képes kézifegyvert.

- Igen, Uram. A Tengerészgyalogság általában komolyan játszik – nyugtázta nagyképűen, alig érzékelhető lekezelő hangnemben a nő, majd a rámpa felé indult, ám Rainaldo utána szólt.

- Holgersson! Kérem rendezze el a csomagokat, és a felszerelést odabent. Köszönöm – vetette oda a főtiszt miközben eltette a megbontott csomag Juicy Fruitot.

- … Meglesz, Uram! – válaszolt keserűen a Marine, majd eltűnt a hajó gyomrában.

Randal ismét egyedül maradt. Türelmetlenül Suunto órájára pillantott, miközben apró lufit fújt rágójából, majd szájának egy mozdulatával szétpukkasztotta azt. Az éles hang kísérteties visszhangot generált a jó akusztikájú hangárban. A helység amolyan tompított fénnyel volt csupán megvilágítva. A levegő hűvös volt, és a tisztaság érzését keltette.

- Hellooo! – robogott be az ős repülő szerkezetbe széles mosollyal az arcán Xiuying Liu Tao.

- Üdv… – nézett utána kissé meglepetten, felhúzott szemöldökökkel az alezredes, majd ismét az óráját fürkészte. Pár másodperccel később bakkancsok dobogását hallotta a bejárat felől, majd a hangárt fényár öntötte el, amint maximumra kapcsolták a világítást. A léptek zaja egyre közelebbről hallattszott, majd egyszercsak Carmen Boavista bukkant ki a PJ oldala mögül.

- Alezredes!

- Asszonyom! – zárta össze bokáit egy pillanatra a férfi a felettes érkezésének tiszteletére.

- Indulásra készen? – állt meg mellette az ezredes.

- Teljes mértékben – felelte határozottan Rainaldo.

- Örömmel hallom! Pár perc és elhagyjuk a hiperűrt. Alezredes, legyenek észen odalent! – mondta a Homeworldös, majd kezét nyújtotta a katona felé.

- Úgy lesz! Köszönünk mindent. Később találkozunk – fogadta a gesztust kissé meglepetten a csapatvezető.

- A közelben leszünk, ha kellenénk. Isten önökkel! – fordult sarkon a tengerészgyalogos, majd lassú léptekkel elhagyta a hangárt. Randal nézte egy darabig, aztán beszállt a PJ- be és bezárta annak rámpáját.

- Nyeregbe emberek! – sietett előre, majd elfoglalta a pilótaszéket, és kezének érintésével aktiválta a rendszereket, minek köszönhetően a konzolok működésbe léptek, még a hajó ablakán megjelent a kékes színben játszó holografikus kijelzőmonitor.

Az alezredes mellett a másodpilóta ülésben Mack Penoyer helyezkedett el, még a hajó hátsó rekeszében Holgersson, Liu Tao, és Dougherty készült fel az indulásra.

- Felszerelés rögzítve, Uram! Személyzet hiánytalanul a helyén! – kiabált előre az első őrmester.

- Valkyrie híd, Valkyrie híd! Itt a menetrendszerinti M1M- 000 Expressz. Felszállási engedélyt kérek! Vétel – aktivált egy előre meghatározott kommunikaciós csatornát Penoyer.

- M1M- 000 Expressz, itt Valkyrie híd. A hiperűrt elhagytuk, pozíciónk megfelelő. Felszállási engedélyt megadom. Nyitom a hangárajtót. Vétel – érkezett nem sokkal később a kecsegtető válasz.

- Valkyrie híd, itt M1M- 000 Expressz. Vettem, és köszönöm. Felszállást megkezdjük. Vétel – folytatta a rádiózást a százados, miközben Rainaldo rámarkolt a két darab irányítókarra, majd lágyan felemelte a hajót, és könnyedén a kijárat felé vette az irányt. Amint a robosztus zsilipkapu feltárult, a távolban tisztán kivehetővé vált az M1M- 000 kódnevű hold, és annak többnyire élénkzöldes színben pompázó felszíne. A kicsiny planetatol nem messze hatalmas, gyurus, ciankek gazorias terpeszkedett. A vegtelennek tuno messzeségből a rendszer napjának sugarai csillantak meg a Valkyriet elhagyó PJ külső borításán. A kicsiny alteran űrjármű stabilizációs szárnyai nyitott pozícióba csusszantak.

- Valkyrie híd, itt M1M- 000 Expressz. Anyahajót elhagytuk, ismétlem anyahajót elhagytuk. Viszlát később. Vétel és vége – kommentálta Mack az eseményeket.

- M1M- 000 Expressz, itt Valkyrie híd. Vettem. A könyező térségben idegen aktivitásnak nyoma nincs. Tisztán repülhetnek, ismétlem a környező térség tiszta. Első bejelentkezésük ideje 120 perc múlva. Ismétlem első jelentés 120 perc múlva. Sok szerencsét! Vége – zárult le a csatorna, majd ezt követően a Valkyrie aktiválta hajtóműveit, s nem sokkal később immár csak kicsiny pontnak látszott a horizonton.

- Hatvan másodperc a légkörbe lépésig! Kapaszkodni! – jelentette ki Rainaldo, miközben a hold felszínének képe, már teljesen betöltötte a PJ ablakát.

- Sebesség megfelelő, belépési szög megfelelő – olvasta le a kijelzőkről az adatokat Penoyer.

- Vettem! Átállok mentális interfészre – nyugtázta a csapatvezető, majd lassan alapállásba engedte az iranyítókarokat. Amint koncentrálni kezdett szemei a távolba meredtek, s csak nagyon ritkán pislogott.

- Légkörbe lépés! Öt, négy, három, kettő, egy… – mondta halkan Penoyer, majd a PJ egyre intenzívebben rázkódni kezdett, mégnem a kellemetlenség úgy ahogy érkezett, szerte is foszlott. A csapat immár vattára emlékeztető fehér felhőzeten keresztül tartott a felszín felé.

- Megvan az állomás helyzete! – örült meg a fontos információnak a százados.

- Látom! Irányt váltok – felelte szárazon és mereven Rainaldo, mire a hajó finoman fordulni kezdett, cseppet sem veszítve sebességéből.

Kisvártatva feltárult az alteran kutatóállomás látványa, mely egy sűrű dzsungellel borított hegyoldalba volt építve. Két kisebb kupolából, és köztük egy alacsony, tömzsi toronyból állt. Külső borítását az idők folyamán szinte teljesen birtokba vette a természet. Falának mentén mindenfelé burjánzó kúszónövények tekeregtek, tökéletes természetes álcát biztosítva az erődszerű komplexumnak.

- Alezredes!

- Tudom, Mack! Hangárajtó nyílik a bal oldali kupola tetején – torkollta le társát Randy, hiszen a gondolati interfész értelemszerűen gyorsabban tudtára adta az információkat, mint azt a kijelzőkről le lehetett olvasni.

A hajó kecsesen célra állt, majd pár másodperccel később szárnyai visszahúzódtak testébe, és a PJ hamarosan nyomtalanul eltűnt a kupola belsejében.

- Ereszkedést megkezdem – kommentálta tetteit a pilóta.

- Alig látni valamit – szólalt meg halkan Summers, mivel az ablakon keresztül csupán sötétséget lehetett felfedezni.

- Akkor még szépen fejezte ki magát, Hadnagyom. Úgy tűnik a vilagitás nem éppen működőképes – válaszolta Penoyer.

- Talán elfelejtették befizetni a villanyszámlát… Még jó hogy csomagoltam éjjellátót, meg pár zseblámpát – közölte hátulról elégedetten Holgersson.

- Tíz méter, öt méter, két méter, landolás! – vágott közbe Rainaldo, majd a PJ egy hangos koppanás kíséretében talajt ért.

- Tökéletes! – fordult a százados felettese felé, aki egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében deaktiválta a rendszereket.

- Kösz, Mack! Talpra, emberek! – pattant fel székéből indulásra készen a főtiszt, mire csapata követte példáját. Egy perc sem telt bele, és mindenki menetkész állapotban, felfegyverkezve tömörült a PJ hátsó rekeszében.

- Mit jelez az az alteran Game Boy? – nézett Randy, a mellette ácsorgó Penoyerre aki egy ős életjel detektort szorongatott éppen.

- Az égvilágon semmit. Tisztának tűnik – bámulta az apró kijelzőt a férfi, ám a csapat jelein kívűl üres volt az egész képernyő.

- Remek! Akkor lássuk miből élünk! – aktivált egy kapcsolót Rainaldo, mire a hajó rámpája némi nyikorgás közepette lenyílt.

- Majd szóljunk a Valkyrien, hogy meg kell olajozni… – jegyezte meg Mack viccesen, majd bekapcsolta a SCAR- ja előagyára erősített taktikai lámpát. Az alezredes közben már elindult kifelé a sötétségbe.

- Elnézést, Uraim – tolakodott a százados és Summers közé Holgersson, kezében a felemelt M249- essel.

- Hölgyeim, és uraim! Üdvözlöm önöket, az M1M- 000- án! – állt meg a rámpa alján, a hajóból kiszűrődő fényben a csapatvezető, miközben a többiek is elhagyták a PJ- t.

“Alterans were the first evolution of humanity. But if there was a first, then it must have been something before…”

Megprobalom leirni mindazt ami egy SG rajongo szamara felejthetetlen elmeny. Az elso Stargate Conom.

A kapunyitas reggel nyolc orara volt meghirdetve, s mivel elegge messze lakom a varostol, igy otkor keltem, majd alapos keszulodes, kajakeszitest kovetoen felszalltam a het oras kompra, mely bevitt Circular Quayre, Sydney kikotojebe, mely az Operahaz es a hires- nevezetes hid kozott helyezkedik el. Kesesben voltam, mar az elejen. A 6:30- as kompot terveztem, de nem jott ossze. Az ut fel orat vesz igenybe a komppal, igy sebtiben pattantam City Rail- re, mely a helyi metro- hev keverekenek tekintheto. Egy megallot kovetoen St. James allomason leszalltam, majd nekialltam megkeresni melyik busz megfelelo a Connak otthont ado UNSW, avagy a New South Wales- i Egyetem eleresehez. Olyan tiz perces vegtelennek tuno varakozast, majd husz perc utazast kovetoen az egyetem “varosaban” talaltam magam. Hasonlo mint amit az amerikai filmekben latni. Tenyleg egy kisebb varos a varosban. Sajat boltokkal, edzotermekkel, uszodaval, sportpalyakkal, konyvtarral, kollegiumkomplexummal, eloadokkal, szinhazzal, mindennel. Tiz perc eroltetett menet kovetkezett mire elertem a celom a Sir John Clancy Auditorium epuletet. Olyan 8:20 fele erhettem oda, de nem nagyon aggodtam, mivel tapasztalataimbol adodoan minden rendezvenyt a vilagon mindenhol kesve kezdenek. Mondani sem kell, hogy telthaz volt. Szerencsre elore mehettem a sorban, mivel mar megvolt a jegyem. Az eloterben tobb asztalon mindenfele SG cuccokat arultak jo penzert, ami termeszetesen senkit nem izgatott. Marmint az arak. Mindenki vasarolt mint az orult, meg akkor is amikor kertek, hogy foglaljuk el a helyunket a beljebb talalhato eloadoteremben. Polok, sapkak, kepek, figurak, kituzok, felvarrok, F- 302- es replika modellek, ZAT replika, SG tukor, SG poharalatet… Szoval minden amit akar a jo rajongo avagy FAN. Egy Atlantis felvarrot gyujtottem be! Alap! Termeszetesen dedikalt kepek is voltak. (Nefi, komolyan szemeztem egy Kavan Smith dedikalt fotoval, de nem vettem meg mert akkor soha tobbe nem allnal szoba velem, asszem…) A polok es kituzok olyan 15 AUD- nel kezdodtek. A ZAT 400 AUD volt. A dedikalt egyszemelyes kepek olyan 30- 40 AUD- t kostaltak, meg amelyen tobben voltak az 70 AUD- nel kezdodott. Volt ott mindenkitol autogramm. Torri Higginson, David Hewlett, Paul McGillion, Rainbow Sun Francks, Joe Flanigan, Michael Shanks… stb. Mondjuk az en termeszetem elegge paranoid. Egy kis paranoia sosem arthat. Nem volt szimpi ugy dedikalt kepet venni, hogy nem az orrom elott irja ala a szinesz- szineszno. Ha igy vasarolnam, akkor mindig ott motoszkalna a fejemben egy sotet sarokban, hogy akar a boltos is ala firkanthatta. Persze biztos nem igy van, de mivan ha megis…

Szoval szepen- lassan mindenki beozonlott az eloado terembe, es nemi utbaigazitast kovetoen meg is talaltam a helyem. A szokasos ausztral stilus. Legkondi a maximumon. Nem szamit, hogy kint milyen az ido. A sorok szukek voltak, a szekek nem tobb oras ulesre lettek tervezve.

Egy kiscsaj volt az MC. O az akit senki nem szeret. Mivel mindig o szakitotta meg a vetiteseket, hogy ujabb infokat mondhasson, o mondta meg mikor lehet fotozni es mikor nem. O fenyegetett meg mindekit, hogy elkobozza a fenykepezogepet, ha olyankor fotoz amikor nem engedett. O szolt, mikor egy- egy panel a vegehez ert. Chris Judge persze probalt nemi forradalmat inditani ellene, de a kis ori berenc felulkerekedett…

Az MC tehat megnyitotta a Cont, majd elmondott par alapszabalyt, es maris megkezdodtek a fotozasok. Soronkent szolitottak az embereket, hogy ne legyen tul nagy a tomeg. A nagyterem ket oldalan elhelyezett kisebb hatso reszekben zajlottak a fotozasok. A problema az volt, hogy elsiettek, mivel kesesben voltak. Ergo tul koran szolitottak az ujabb sorokat. Masreszt voltak akik az egyik terembol atmentek egybol a masik sztarhoz fotoert, mivel ot is akartak. Igy felgyulemlettek rendesen. Egyszerre ketto, vagy harom szinesz fotozkodott a rajongokkal. Az egyik oldalon Claudia Black es Ben Browder kezdett asszem- Farscape kozos fotokkal. A masikon termeszetesen RDA. Nekem hozza volt jegyem, igy lassan bevetettem magam. A sor vegelathatatlan volt, de jol haladtunk, igy sikerrel tul voltam az elso foton. Ami tulkeppen ketto foto volt. Ez a dolog futoszalagon megy. Nincs ido bajcsevejre meg semmire! Kisse paras voltam, ezert az elso fotot kovetoen a fotos megkert hogy egy nagyobb mosolyt produkaljak. Megprobaltam. Masodszorra jo lett. Legkozelebb gyakorolni kell Con elott a mosolygast! Ezek utan megtudtam, hogy kozben Connor Trinneer is belekezdett, igy egybol ismet sorbanallva talaltam magam. Na ez is olyasmi sor volt, amilyen  a szupermarketekben sincs. Odaleptem Connorhoz, egybol egyszerre “How you doin’?”. Valasz egyszerre “Fine!”. Es mindeketten elohuztuk a legjobb mosolyunkat. Nem akartam a veletlenre bizni a kedvencemmel torteno fotot! … Erre nem tortenik semmi, mert a fotos valamit matat a gepen. A mosoly meg a meleg miatt nem fagyott az arcunkra. Elzsibbadt a szam egy pillanat alatt, igy visszatertunk alapallasba. Ekkor a fotos “Are you ready, guys?!’. Na gyorsan valamit produkaljunk. Megprobaltam. Jo lett! Little Michael maniac!

Ezek utan kimentem levegozni a sokkra. Marmint az elso talalkozasok utani sokkra. Cigi, kaja, napfeny, fotoszintezis. Kozben viszont elkezdodtek a panelek. Cigit elnyom, majd be Chris Judgera es Dan Sheara. Chris Judge egy allat! Nagyon jo volt. Dan meg egy bohoc a legjobb fajtabol. Nem mentem a helyemre, hanem tudatlanul megalltam a bejarati folyoson es onnan fotoztam a cameraman mogul. Vaku nelkul! Bar a fenyviszonyok nem voltak eppen idealisak, sajna. Talan emlitette is valaki korabban, hogy a Conokon ez altalanos problema. Na mindegy. Par perc sem telik bele, a kiscsaj ala MC maris mogottem, hogy mi a fat csinalok itt?! Tegyem el a gepet, mert minden panelnek csak az elso ot perceben lehet fotozni. Persze ertem, hogy tizezer vaku bezavar, de ha vaku nelkul kattintgatok akkor mi a csudat kotekszik. Na mindegy. Tettem a hulyet, hogy en ezt nem tudtam mivel most jottem vissza fotozasrol, meg amugy is ez az elso conom. Megtarthattam a gepem, de a helyemre zavart. Jo hogy nem mindjart a sarokba kukorican terdelni.

Chrisek utan erkezett… Huha! Hat mindjart egybol a melyvizbe. Claudia Black es Ben Browder. Itt kezdodott a tanc! Gigi Edgley meg sehol nem volt. Na oda se neki, Claudia es Ben mondjuk ugy elegge egy hullamhosszon vannak! A kerdesek tartalma a szokasos veluk kapcsolatban. Az SG- ben Vala miert Daniellel jon ossze Mitchell helyett, meg stb. Kesve aztan befutott Gigi is valami idiota kifogassal, majd Farscapes kerdesek is erkeztek rendesen. Mondani sem kell, hogy a Farscape- t Australiaban forgattak, es Claudia Black ozzie, meg Gigi is az, ugyhogy volt orulet rendesen, mivel Claudia ezt rendesen ki is hangsulyozta. Egyszeruen tobbszor is elkialtotta magat. “Ozzie, ozzie, ozzie!” Mire a kozonseg. “Oi, oi, oi!”

Ebedszunet – 20 perc.

A kovetkezo panel pedig Connor Trinneer es David Nykl volt. Na itt kezdodott szamomra, az mikor az elso ot perc elejen nem tudod, hogy a kameradat fogjad vagy tapsolj mint allat. Gyors taps erosen, aztan kamera es ujj a gombon marad ot percig. Hehe… Ha be kellene sorolnom a paneleket akkor Connor es David talan a masodik lenne holtversenyben Chrisszel es Dannel. Ertelemszeruen Michael, es Zelenka kerdesek, na meg az ominozus SGA filmrol… Ami ugyanis le lett allitva az MGM altal az osszes tobbi SG DVD- vel egyetemben penzugyi okokra hivatkozva. Forgatokonyvek vannak, de “on hold” az egesz. Mondanom sem kell, amit erre David mondott, hogy minel tovabb huzodik annal eselyetelenebb, hogy valaha is elkeszul. Persze emlekszem en, mikor toroltek az SGA- t az SGU miatt, es azt mondtak hogy no para mert majd kapunk DVD- n SGA- t meg SG- 1 – SGA crossovert… Ja, persze… Arra jo volt, hofgy lehutsek a kedelyeket az SGA cancellation miatt.

Connorek utan volt nemi aukcio ahol egyesek rengeteg penzt koltottek- pl. 900 AUD- t valami aprosagra- majd maganyos alak baktatott a szinpadra, viszont annal kellemesebb, fiatalos panelt adott. O volt David Blue (Eli Wallace az SGU- bol). Nagy arc, es mint o maga mondta, oriasi geek, nerd, es buszke erre, mert manapsag meno nerdnek lenni. Beszelt arrol, hogy o mar latta az SGU elso szezon masodik felet, es nagyon jo lesz, es tovabbra is koveti az eddigi stilust. A masodik szezont pedig a jovo heten kezdik forgatni. Szo volt meg arrol, hogyan kerult intim viszonyba Claudia Blackkel. David nagy videojatekos. A Dragon Age: Origins cimet viselo RPGben tortent ahol Claudia egy noi kari szinkronhangja. Es bizony David karaktere… Sokkolta az elmeny a sracot!

David Blue utan elszabadult a pokol, vagyis inkabb a Mennyorszag! RDA kovetkezett. Vakuzapor, vastaps, orjonges. A legjobb panel volt, de gondolom ezt mindenki megjosolta volna. RDA egy csomo kacatot pakolt ki a zsebeibol a foldre, melyekkel eljatszogatott beszed kozben. Kis labda meg mittomenmik voltak meg. Swiss army knife… Fesulkodes az oriaskivetito kepei alapjan, fun, stb.

Nagyon vicces, es kozvetlen volt, es jatszotta az O’Neillt. O nem tud semmit semmirol. Egy srac a kerdese elott ugy koszontotte, hogy “Hi, dude!” Ezen elegge megrokonyodtem, hiszen azert megis egy 60. evet betoltott emberrol van szo, akit rengetegen szeretnek, imadnak, es tisztelnek.  A valasz “Hi, fella!”. Lathatoan RDA- t nem nagyon izgatta fel, de azert megiscsak alljunk meg egy szora. Na mindegy, itt ilyenek a fiatalok. Nem sok gondjuk van, csak az sok ivaszat meg a beach. Beachen ivaszat.

A panelek vegeztevel ismet remalom a High Streeten, mivel autogramm session kezdodott. Na a Claudia- Ben panel kozben elhataroztam, hogy biza nekem nem eleg az RDA, es Connor alairas (amikre mar megvolt a tokenem – RDA-t elo lehetett rendelni, Connort meg a nap folyaman szervaltam). Mivel nagy Farscapes is vagyok am!

Nyomas autogramm tokent szerezni. Na ekkor mondtak be, hogy az RDA es Ben Browder tokenek mind elkeltek, igy Claudia Blacket kertem csak. Itt is soronkent szolitottak, es ha eszrevettek a jegyeden hogy a te sorodat meg nem szolitottak akkor bizony elkuldtek. Ez tortent velem is. En ugyanis kimentem cigizni is visszaterve csak bealltam a sorba. Mar majdnem ott voltam, mikor elkuldtek. Ahhh… Ez mar delutan 4- kor volt, igy kezdtem faradni. Na mindegy akkor elhuztam a kozos fotokat begyujteni, amit meg reggel inteztunk, es igeretuk szerint delutanra visszaerkeznek a nyomdabol. Nos, persze bemondtak, hogy egy adag foto kesesben van es csak 5 utan fog megerkezni. Hurra! Ott is akkora sor volt, mint az RDA- nal reggel. Na kihasznalva az egyik staff figyelmetlenseget bementem arral szemben a masik oldalrol, es meg is talaltam a Connorral keszult kepet. Az RDA- t viszont sehol sem. Vissza tehat autogrammert. Sorbanallas. Mar majdnem ott voltam, mikor erkezett egy staff, hogy Connornal nincs senki, igy aki oda var az mehet elore. Hajra! Odalepek, egyszerre “Hi, how you doin’?”, majd egyszerre “Thx, I’m fine.”. A szokasos, igy baratok kozott. O volt az egyetlen akitol kertem autogrammot es megkerdezte, hogy akarok e ra valami szoveget. Mondtam, hogy LJ- nek cimezze. Kerdes “Can you spell it?”. Mondom “L, J”. Valasz “Oh, that’s simple…”.

Ezek utan egybol ramveti magat egy staff, hogy hova tovabb. Mondom Claudia Blackhez. Aki kb. Connor mellett volt egy meterre. Na persze menjek vissza a sor vegere. Ehh… Kivartam. F**k!

Ekkor vetettem egy pillantast az RDA sorra, amit jobban lehetett latni az urbol, mint a Great Barrier Reefet. Akkor irany inkabb az RDA fotomat kutatni, ugyanis megerkezett az uj (kesesben levo) szallitmany. Ott is hosszu sor. Jo, akkor cigi, pia, kaja, majd ismet megprobal. Vegre meglett a foto! Yuhhe! Hallottam, hogy valakinek elkallodott. Sh*t!

Vissza az RDA autogramm sorhoz, aminek a vege az eloterben van. Jo akkor cigi, meg pia, mert nem kellene kiszaradni. Ekkor mar 5 ora elmult, es 6:30- ra volt kiirva a vege. A sor tovabbra is mintha allna. Iszonyat lassan haladok nehany metert mikor az eloterben elhelyezett arusito pulttol elkialtjak magukat. “Ben Browder autograph tokens are available again!”

Vetodes erte! Rohanas Benhez! Ez is megvan! Last minute Ben Browder alairas! Yuhhe! A nagy oromre visszakullogas az RDA sor vegere… Olyan 7 ora fele ertem oda RDA- hoz. Elegge para volt, mert tudtam, hogy masnap meg Melbourneben lesz ugyanez a Con. A tobbi szinesz addigra mar mind tavozott. Reges- reg befejeztek az alairasokat, mikor RDA- nal meg mindig kigyozott a sor. A staff mar mondogatta, hogy be kell fejezni, mert menniuk kell Melbournebe. Lenyeg- a – lenyeg odaertem es begyujtottem amit kellett. Hulla faradtan valami busz utan kezdtem kutatni. Olyan este 9 fele ertem haza. Mar a kompon hazafele feltoltottem a gepemre a kepeket, es kiszortiroztam a hasznalhatokat. Kulon atmereteztem, es tovabb valogattam azokat amiket feltoltok a netre. Videot sajna nem tudtam csinalni. Es elnezest, de profi fotos sem vagyok. Sot, semmifele fotos nem vagyok, igy a kepek nem a legtokeletesebbek. I tried!

L.J.

P.S.: Jovore Vancouver!

Megerkezett a jegyem a szombati Conra! Par nap es talalkozom az SG- 1- el!

SG Con Ticket